Evangélikus Nevelő 1947-1948
1947. november - Fórum - Dr. Lakatos László: Megemlékezés Arany Jánosról
106 Temetése impozáns részvét mellett ment végbe; jelen volt azon a város színe-java vallásikiilönbséig nélkül. Megbecsülését baló poraiban is mutatja az egyesi feleikezetekneik az a gyönyörű lénye, .'hogy mikor a temetési meneí megindult, ireníle'kezésiikire valamennyi templom tornyában meg- ikon dúllak a hairangotk. Mi, akik Alexy Lajos kortánsiati közül néhányan anég itt bandukoliuilk e földi fóreken, könnyes szemmel tekintünk ő utána s ajkunkiról egy fájdalmas üzenet száll a ceglédi temető felé: Kedves Lajos barnátunk, Te az élet ihaireát nemesen me-plut-rooMad, nyugodjál ibétkében sírod- ölén, emlékezeteid élni fog közöltünk, s mindazok közöli, akik nemes lényeddel közelebbi érintkezésben voltak. Nekem- pedig {különösképen kedves marad emléked, Al-exy Lajos* aki telkem aiIlbuitnámaJt egyik legdéde-Igűtettebb fotográfiája voltál, s maradsz is, míg e testben szemlélhetem Isten szép világát. - Benedek Vince. Megemlékezés Arany Jánosról a Toldi megjelenésének 10().-évfordulója alkalmával Fáradt, szomorú parasztarc néz reánk a halál felé görnyedő öreg Arany utolsó képéről. Igazán alá lehetne írni az élettől búcsúzó költő utolsó két sóhajtását: „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál.“ A „tamburás öregúr“ kezéből kiütötte a halál a régi kopott hangszert; a „Sejtelem“ valóra vált: „Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.“ Multhordozó, sebzettlelkű ember volt ez a nvárspolgár- zseni. Történeti időket jelenítő korunkban annyi változást láttunk, annyiféle színbe és formába akarták átgyúrni magyar mivoltun- kát, hogy ügy lettünk lassankint, mint a színész, aki a sok szerepjátszás közben ijedten döbben rá egy önmagával szembenéző, magára maradt pillanatban, hogy elveszítette Énjét és hiába próbálja megtalálni. „Elnyugatosítottak“ bennünket, beteges dekadens európait csináltak belőlünk, majd turáni, volgai lovast rajzoltak rólunk, majd népiessé frissítettek bennünket, úgy hogy végül a sok átszínezés közt végleg elkopott, vagy legalább eltűnt a sok máz alatt igazi magyar arcunk és nem mertük, sőt talán még ma sem merjük lemosni a sok reánk ecsetelt színt, mert félünk, hogy ha lemegy rólunk a festék, a pusztuló magyar, a lelkevesztett magyar halálarca fog előtűnni a festék alól.
