Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

1. BEVEZETÉS

életét gátolta, hogy különbséget tettek magán- és nyilvános vallásgyakorlat között: az előbbi a legfeljebb szűk családi körben végzett áhítatokat jelentette és szabad volt, az utóbbi a minden ezen kívül eső részét a vallási életnek. A nyilvános vallásgyakorlatot a nyugati országrészen megyénként 2-2, ún. artikuláris - azaz a törvényben, artikulusban megnevezett helyen - engedélyezte a rendelet. A protestánsoknak megengedte ugyan szuperintendens választását, de ezzel együtt a protestáns lelkészeket meghagyta a katolikus püspökök, illetve főesperesek joghatósága alatt. Ez azt jelentette, hogy katolikus egyházi személyek végezhették a hivatalos egyházlátogatásokat, és ezeket az alkalmakat többször felhasználták az egyes lelkészek és tanítók zaklatására, elüldözésére, sőt iskolák és templomok bezárására is. A katolikusból protestánssá való áttérést tiltották, vegyes házasságokat csak katolikus pap köthetett, az ezekből származó gyermekeket katolikus hitben kellett nevelni. Bár a Carolina Resolutió az ország teljes területére vonatkozott, az 1681 előtt is meglévő gyülekezetekben nem korlátozta a vallásgyakorlatot, így a Tiszántúlon, Erdélyben és Felső-Magyarország nyugati felén nem volt olyan negatív hatása, mint a Dunántúlon. A csak az artikuláris helyeken gyakorolható nyilvános vallásgyakorlat, a katolikus püspökök zaklatásai az itt élő protestánsokat sújtották leginkább, elsősorban a korábban számottevő evangélikus falvakat. Mivel az evangélikusok az ország területén szétszórva, szórványokban éltek, így védtelenebbek voltak a támadásokkal szemben, mint a sok helyen egy tömbben, többségben lévő reformátusok.

4 Ha tehát a hivatalos rendeleteket és ezek végrehajtását vizsgáljuk, meglehetősen sötét kép bontakozik ki előttünk a korszakról. Azonban az evangélikus egyház helyzete a sok zaklatás ellenére sem volt reménytelen. Bár az áttérőkre komoly karrier várt, mégsem vált tömegessé a katolizálás. Noha időről időre megtiltották, a leendő lelkészek nagy része mégis tudott élni a peregrináció, azaz a külföldi evangélikusoknál elsősorban német - egyetemeken való tanulás lehetőségével. Ez azért volt fontos, mert a protestánsoknak nem volt egyetemük Magyarországon. A külföldről hazaérkezett lelkészek, és az általuk behozott könyvek révén a magyarországi protestánsok élő kapcsolatban maradtak külföldi hittestvéreikkel és megismerték a legújabb teológiai irányzatokat is. így terjedhetett el hazánkban is, elsősorban a Dunántúlon a pietizmus, amely a hitélet mellett a szellemi életet is megújította. A protestáns iskolahálózat fejlett és magas színvonalú maradt az üldöztetések, lefokozások, bezárások és anyagi nehézségek ellenére is. Az iskolarendszer csúcsán öt líceum állt Pozsonyban, Sopronban, Eperjesen, Lőcsén és Késmárkon. Ezek közül Pozsony és Sopron volt a legmagasabb színvonalú.

5 Minden hivatalos üldözés ellenére is előfordult, hogy az állam egyes lelkészeknek a piteizmus által ihletett, a nép nevelését, vagy a tudomány előmozdítását szolgáló erőfeszítéseit felkarolta. Legjelentősebb ilyen személyiségek Bél Mátyás pozsonyi és Tessedik Sámuel szarvasi lelkészek voltak. Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. Bp. 1939. (továbbiakban: Mályusz) 10-12. p. Bucsay 165-169. p.