Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

1. BEVEZETÉS

1. BEVEZETÉS 1.1. AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE 1711-1848-IG M

agyarország az ellenreformáció következtében többségében újra katolikus országgá vált. A Rákóczi-szabadságharc befejezése után a Habsburg kormányzat belátta, hogy az országot nem lehet erőszakos eszközökkel rekatolizálni, és a protestánsok helyzetét rendezni kell. A felekezetileg meghasonlott magyar országgyűlés, amelyben a katolikus főpapoknak döntő szavuk volt, képtelen volt arra, hogy ezt a rendezést megvalósítsa, így a vallásügy rendezése a rendek hatásköréből az 1715-ös országgyűlésen az uralkodó kezébe ment át. Ez a helyzet egészen a reformkori országgyűlésekig meghatározta az egyházpolitikát, és a protestánsok helyzete a mindenkori uralkodói akarat függvényévé vált.

2 Bécs szemében nem volt különbség reformátusok és evangélikusok között: mindkét felekezetre ugyanazok a rendelkezések vonatkoztak, ahogyan ezt a korabeli törvények és rendeletek szövege is hangsúlyozta, amikor a protestánsokat „mindkét hitvallású evangélikusoknak" (azaz ágostai és helvét) nevezte. Ezért ebben a korszakban az állam és a protestánsok, a katolikusok és a protestánsok közötti viszony tekintetében szorosan összefonódott evangélikusok és reformátusok sorsa. III. Károly (1711-1740) és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása idején a korabeli európai országokhoz hasonlóan az volt az elterjedt meggyőződés, hogy csak olyan állam lehet erős és egységes, ahol az alattvalók között nincsen vallási különbség, ezért a protestánsok helyzetét szabályozó rendeletek azt célozták, hogy kizárják őket az állami hivatalokból és lehetőleg minél szűkebb korlátok közé szorítsák a rendes egyházi életet. Az uralkodók protestánsügyi rendeleteit 1724 óta a Budán székelő Helytartótanács hajtotta végre, amelynek irányítása a katolikus klérus kezében volt, így a lehető legkeményebben járt el a protestánsokkal szemben. A III. Károly által 1731. március 21-én kiadott Carolina Resolutió egészen 1781-ig, a türelmi rendelet megjelenéséig alapvetően határozta meg a protestáns egyházak sorsát.

3 A Carolina Resolutió hivatalos eskühöz (ún. dekretális eskühöz) kötötte az állami hivatalok betöltését, amelyben Máriára és a szentekre kellett megesküdnie a hivatalra pályázónak. Ez indirekt módon kizárta a protestánsokat a hivatalviselésből. (A Carolina Resolutió titkos záradéka expressis verbis is megtiltotta a protestánsok hivatalviselését.) Sértette a protestánsok jogait az a rendelkezés is, amely a katolikus ünnepeken, illetve körmeneteken való részvételre kötelezte őket. Az egyház belső 2 Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon. Bp. 1985. (továbbiakban: Bucsay) 127. p. 5 Buesay 143. p.