Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ I yvangélium és szabadság" - ezt a két szót így egymás mellé írva egy dél-franc iaorJ. J szági hugenotta templom bejárata felett olvastam 2000 tavaszán, amikor ennek a könyvnek a kéziratán dolgoztam. Rögtön az jutott eszembe, hogy a magyarországi evangélikus egyház 1848-49. évi történetétiek keresve sem lehetne jobb címet találni. Újságcikkek, prédikáció, körlevelek, közgyűlési határozatok gyakran kötötték össze ezt a két kifejezést, amikor egyházunk tagjai megfogalmazták véleményüket, gondolataikat az evangélikusok helyéről és feladatáról a forradalom és szabadságharc ideje alatt. Azokban a forradalmi időkben könnyebb volt hinni a polgári, majd a nemzeti szabadság megvalósulásában és ennek a szabadságnak az evangéliumban való megfogalmazottságában. A 19. század evangélikus egyháza pedig büszkén vallotta magát az evangéliumi szabadság mellett a mindenkori polgári szabadság védelmezőjének is. Evangélium és szabadság gondolatának összefonódása ily módon vezetett oda, hogy az evangélikus egyház (s itt annyit mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az akkor magát hivatalosan „helvét hitvallású evangélikusnak" nevezőreformátus egyházzal együtt) nagy többségében fenntartások nélkül tudott együtt haladni a polgári és állami szabadságáén küzdő nemzettel 1848-49-ben. A forradalom és szabadságharc idejét számon tartja egyházi emlékezetünk. Mai evangélikusok is büszkén valljuk, hogy Kossuth, Petőfi, Görgey, az Aradon kivégzett Dessewffy Arisztid és Leiningeri-Westerburg Károly, vagy a mártírhalált szenvedett pozsonyi lelkész, Rázga Pál mind az evangélikus egyházhoz taitoztak. 1848-49 evangélikus történelmi feldolgozása azonban máig nem készült el, és valójában nagyon keveset tudunk arról, hogy mint egyház miként élték meg a magyarországi evangélikusok a forradalom és szabadságharc gyorsan zajló, fordulatos eseményeit. Kósa László ugyanezt a hiányt fedezte fel a református történetírásban, és magyarázta többek között azzal, hogy 1848-49 nem egyháztörténeti, hanem politikatörténeti fordulópont.' Ez tagadhatatlan tény, azonban a fotradalom és szabadságharc ideje egyháztörténeti szempontból is tanulságos. Az újkori magyar történelem folyamán először az 1848/20. tc. ismerte el a bevett felekezetek egyenlőségét és viszonosságát, megadva ezzel a rég áhított vallásegyenlőséget a magyarhoni protestantizmus számára. 1848, mint a polgári Magyaronzág megalakításának első nagyszabásií kísérlete az egyház számára máig aktuális kérdéseket vetett fel; mi a szerepe, helyzete, feladata az evangélikus egyháznak a polgári társadalomban, milyen legyen a viszonya az új, rendi előjogoktól mentes, polgári liberális államhoz, mi legyen a sorsa hagyományos autonómiájának. 1848-49 a nemzetiségi konfliktus végzetes kiéleződésének az ideje is volt. A többségében szlovák és német etnikumú evangélikus egyháznak szembe kellett néznie ezzel a súlyos problémával, amelynek következményei a későbbiekben meghatározóan alakították egyházunk történelmét. A szabadságharc kiélezett katonai és politikai viszonyai között egy érintett egyKósa László: A református egyház 1848-ban. 45. p. In: Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1998. 45-56.p. (továbbiakban: Kósa)