Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)
2. ÁLLAM ÉS EVANGÉLIKUS EGYHÁZ KAPCSOLATA 1848-49-BEN
2.2. A XX. TÖRVÉNYCIKK FOGADTATÁSA A z utolsó rendi országgyűlés által hozott és az uralkodó által 1848. április 11-én szentesített törvények (az ún. áprilisi törvények) biztosították a nemzeti függetlenséget, a jobbágyság felszabadítását, a felelős kormányzást, a népképviseleti rendszert, valamint a polgári jogegyenlőséget az ország számára. Mint a fentiekben már láthattuk, az evangélikus egyház liberális közvéleménye üdvözölte ezeket az intézkedéseket, és a polgári Magyarország megszületését nemcsak saját helyzete javulása miatt üdvözölte, hanem azért is, mert az új állam szerkezetét, felépítését, jogrendszerét saját tanításához, a protestantizmus szelleméhez közelebb állónak érezte, mint a rendi állam jogviszonyait. Az evangélikus egyház helyzetét közvetlenül azonban a polgári jogegyenlőség megvalósítása befolyásolta leginkább. A jogegyenlőség a polgárok felekezeti megkülönböztetését is kizárta, ezért szükséges lépés volt a vallásegyenlőség törvényi deklarálása. Ennek szellemében született meg az 1848/20. törvénycikk, amely, mint már rámutattam, közvetve a reformországgyűlések vallási harcainak a befejezését jelentette, közvetlenül pedig a tiszántúli református egyházkerület már említett pontjait kodifikálta. A törvény első paragrafusa bevett felekezetnek nyilvánította az unitárius vallást (amely eddig csak Erdélyben élvezte ezt a jogállást). A második paragrafus tartalmazta a leglényegesebb elvi megállapítást, amennyiben leszögezte, hogy a bevett felekezetek között „tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik rneg", azaz a különböző felekezetek jogai és kötelességei teljesen megegyeznek. Ez az elvi deklaráció nagyon sok olyan gyakorlati következménnyel járt, amely alapvetően átalakította volna a magyarországi egyházak eddigi viszonyait. Ezért gyakorlati megvalósítása igen sok nehézségbe ütközött. A törvény harmadik paragrafusa jelentette a legfontosabb gyakorlati változtatást az eddigi állapoton. Kimondta, hogy a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségleteit ezentúl az állam fogja viselni. A törvény kötelezte a minisztériumot, hogy az illető felekezetek meghallgatása után ennek az elvnek a gyakorlati alkalmazásáról a legközelebbi országgyűlés elé részletes törvényjavaslatot nyújtson be. A negyedik szakasz régi sérelmet orvosolt, engedélyezte a bevett vallásfelekezetek számára a kölcsönös iskolalátogatást. Az ötödik paragrafus a tábori lelkészség felállítását rendelte el." A törvényt az alsó tábla egyhangúlag, vita nélkül fogadta el 1848 március 31-én, bár már ekkor felmerült a zsidó-emancipáció kérdése is. A főrendiházban helyet foglaló főpapok az egyenlőség elvi kimondását helyeselték, a viszonosság törvénybeiktatását - a fennálló nagy különbségek miatt - viszont ellenezték, illetve csak a következő kiegészítéssel fogadták el: „minden egyház saját elveinek és szerkezetének épségben tartása mellett." Ragaszkodtak továbbá az oktatásügy további egyházi ellenőrzéséhez, és az egyházi vagyon épségben tartásának törvényi védelméhez. Az egyházi vagyon védelmét kimondó határozat kivételével a főrendiház végül elfogadta a 51 Zsilinszky: 1848., 28. p.