Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)
6. MEGTORLÁS AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN
hogy az elítélt három evangélikus püspök közül Pákh Mihály állt ki legradikálisabban a forradalom és szabadságharc mellett. 1852 végén kezdte el fogsága letöltését a csehországi Josefstadt várbörtönében, ahonnan 1854 áprilisában, királyi kegyelem következtében szabadult. Szabadulása után nem térhetett vissza lelkészi hivatalába, bár anyagi gondjai gyülekezete szolidaritása folytán nem voltak, mivel fogsága alatt és után is folyósították számára teljes fizetését, míg a tényleges lelkészi teendőket a gyülekezet leánytanítója, és a gimnázium egyik tanára végezte „ideiglenes" jelleggel. 1855 novemberében a rimaszombati gyülekezet választotta lelkészévé, amely állást a főkormányzó engedélyével 1856 augusztusában fogadhatta el. Itt alig fél évig maradt, mivel a kerület legtekintélyesebb gyülekezete, Nyíregyháza választotta meg lelkészévé. Ezt a lelkészi állást nem foglalta el, mert 1857 januárjában újabb gyülekezet, szülővárosa, Dobsina hívta meg lelkészéül, ahol hamar bekövetkező halálig, 1858 decemberéig szolgálhatott. Halála előtt nem sokkal, egy harangszentelési vendégszolgálat erejéig, a város meghívására visszatérhetett Iglóra, ahol a katolikus egyházközséggel közös harangok felavatása alkalmából a felekezetek egymás közti békességének fontosságáról szólt, (ezzel is cáfolva azt a vádat, amely ítéletében szerepelt, tudniillik a katolikus egyház elleni szenvedélyes fellépést.) 63 évesen, szívroham következtében hunyt el, a már 1852 óta betegeskedő Pákh Mihály. Mindhárom evangélikus püspököt a forradalom és szabadságharc támogatása miatt vonták haditörvényszéki eljárás alá. A konkrét vádpontok és a büntetés mértéke különbözött ugyan, de mindhármukat bűnösnek találta a bíróság. A „törvényes keretek" megengedték, hogy a forradalom és szabadságharc melletti kiállást - még akkor is, ha erőszakos cselekedetekkel, fegyveres felkelésben való részvétellel, vagy akár még erre való bíztatással sem lehetett vádolni egyik püspököt sem - ilyen súlyosan büntessék. A püspöki hivatal nagy erkölcsi tekintélye miatt volt fontos, hogy a megtorlás ilyen kemény legyen a szabadságharc eszméi mellett kiálló evangélikus püspökök ellen. A lelkészek és a püspökök meghurcolása nagy csapást jelentett az evangélikus egyházra, de az egyházi életet csak közvetetten befolyásolta. Jóval nagyobb megpróbáltatást jelentett az, hogy a forradalom és szabadságharc idején is féltve őrzött autonómiáját elveszítette az evangélikus egyház. 1849. szeptember 18-án jelent meg Zichy Ferenc teljhatalmú országos főbiztos rendelete, amelyben teljes gyülekezési tilalmat rendelt el, külön kiemelve a protestáns egyházkormányzati közgyűlések tilalmát is. Ezek jogkörét a gyűlések elnökeire - lelkészekre, esperesekre, püspökökre, illetve különböző szintű felügyelőkre ruházta. Ezzel a protestánsok évszázadok óta megszokott egyházkormányzata lehetetlenné vált. Az intézkedést az 1849-es év utolsó harmadában újabb császári biztosi rendeletek követték, amelyek aprólékosan szabályozták az egyház életét a lelkészek ruha és szakállviseletétől kezdve, a császárért való kötelező imádság elrendeléséig. Súlyos következményekkel járt az az intézkedés, amely elrendelte a szabadságharc alatti jegyzőkönyvi bejegyzések megsemmisítését. Sajnos a rendelkezést a gyülekezetek nagy részében végrehajtották, bár néhány helyen - a történeti kutatás szerencséjére - csak vékony tollvonással „semmisítették meg" a jegyzőkönyvek érintett lapjait.
