Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

1. BEVEZETÉS

határozásáról volt hivatva döntetni. Az üldöztetés éveiben kialakult együttműködést törvényesíteni akarták, ezért a két egyház vezetői együttesen adtak be kérvényt az uralkodóhoz a zsinattartás ügyében, amelyek egy időpontban, Pesten (evangélikus) illetve Budán (református) ültek össze. A két zsinat közös bizottságokban ülésezve dolgozott ki kánonokat, amelyek szerint a két egyházat ezentúl egy közös kormányzati szerv, a konzisztórium vezette volna. Emellett azt is kimondta, hogy a különböző felekezethez tartozó lelkészek egymást is helyettesíthetik. Az egy hónap alatt kidolgozott kánonok szentesítetését végül megakadályozta a református egyházban az egyházi vezetésért dúló küzdelem az egyháziak és világiak között, így a közös egyházszervezeti intézkedések sem valósulhattak meg. A zsinat előmunkálataiba és tárgyalásainak vezetésébe ugyanis a két egyház világi vezetői nem vonták be a lelkészeket. Nyílt ellenállást ez Debrecenben, a Tiszántúli Református Egyházkerületben robbantott ki a Sinay Miklóst püspökké választó lelkészek, és az ezt megakadályozni kívánó világiak között. A püspökválasztáson végül a világiak akarata győzött, de az egyháziak jogait megnyirbáló kánonok királyi szentesítése a református lelkészek ellenállása, a prímás tiltakozása, illetve a király halála miatt nem valósult meg. Az ex lex állapotot az egyes egyházkerületek saját hatáskörükben kibocsátott szabályrendeletekkel igyekeztek áthidalni. 1818-ig, betiltásáig informálisan a két testvéregyház közös konventje is működött.

16 1792-ben meghalt II. Lipót, akit I. Ferenc követett a magyar trónon. A francia forradalom, majd a napóleoni háborúk hatására az európai uralkodóházak egyre bizalmatlanabbul fordultak a felvilágosodás eszméi felé. I. Ferenc szembefordult elődei politikájával; a protestánsok érdekeit védő törvényt ugyan már nem lehetett megváltoztatni, de annak hiányosságait fel lehetett használni a protestánsok jogainak minél erőteljesebb korlátozásához. A protestánsokban ugyanis az Európa rendjét felforgató felvilágosodás eszméinek legfőbb letéteményeseit látta az udvar és a katolikus egyház. A törvényben expressis verbis meg nem tiltott reverzálisoknak a leghatározottabban érvényt szereztek a Helytartótanács utasítása értelmében. A reverzálisok be nem tartását akár a gyerekeknek a szülőktől való elvételével is büntethették. Katolikusból protestánssá való áttérés szinte lehetetlenné vált. Az áttérni szándékozónak legalább hat-hetes kötelező oktatáson kellett résztvennie, hogy az elhagyni szándékozott katolikus egyház tanait megismerje. Az oktatás tanúk jelenlétében, akár az áttérő lakhelyétől távol is történhetett. A plébánosok listákat vezettek azokról a személyekről, akikről úgy tudták, hogy katolikusok. Ezekre a listákra néha önkényesen is felvettek neveket, ami ellen csak nehezen lehetett fellebbezni. A listákat a protestáns lelkészek is megkapták, és a „katolikus vallást követni köteles személyeket" ki kellett utasítaniuk templomaikból. Ellenkező esetben a protestáns lelkészt is felelősségre vonhatták. A protestáns 16 Zsilinszky: Protestantizmus 573-586. p.