Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett - II. Isten

II. ISTEN 1. A vallás alapkérdésének ma azt szokták mondani, hogy hisz-e valaki Istenben. Ez a kérdés azonban nemcsak nagyon naiv, hanem félrevezető is. Mert igaz ugyan, hogy a köztudatban, sőt az újkori gondolkodás egyes képviselőinél is az a kérdés látszik a döntőnek, hogy van-e Isten. Azonban a kérdés ilyen megfogalmazásánál tulajdonképpen arról van szó, hogy van-e, ill. pontosabban létezik-e a keresztyénség által hirdetett Isten. A keresztyénség által meghatározott filozófiai gondolkodás hosszú évszázadokon keresztül keresett olyan bizonyítási eljárást, amelylyel racionálisan - tehát logikailag kifogásolhatatlan módon - ki lehet mutatni Isten „létezését". De a 18. század nagy német filozófusa, Immanuel Kant kimutatta az ún. Isten-bizonyítékok hibáját. Azóta tudjuk, hogy Istent nem lehet filozófiailag érvényes módon „bebizonyítani". De ne feledjük, azt sem lehet bebizonyítani, hogy „nincs Isten". Filozófiailag nem lehet érvényes módon bebizonyítani a materializmus igaz-voltát, még akkor sem, ha az az ún. „tudományos materializmus" képébe burkolódzik is. Az, hogy Istent sem bizonyítani, sem tudományosan tagadni nem lehet, onnan van, hogy sem értelmi képességünk, sem érzékelő szerveink nem képesek mást ismerni vagy megragadni, mint csak azt, ami világi, azaz a világon (vagy, ha úgy tetszik: a „kozmoszon") belüli, ún. „immanens" valóság. Akkor is, amikor úgy képzelték, hogy Isten és a „mennyei seregek" valahol „fenn", a „mennyben" lakoznak, Istent tulajdonképpen olyan „túlvilági" 8