Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.
Előszó helyett - IX. Néhány vázlatos mozzanat az egyháztörténetből
nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az évszázadok folyamán az egyház - vagy inkább egyházi vezetők - sokszor küldetésüktől idegen célokat tűztek maguk elé, és így hatalmi célok szolgálatába állva, ill. azokat magukévá téve nemcsak megfeledkeztek saját magukról és az egyház igazi szolgálatáról, hanem azt egyenesen megtagadták. így a „trón és oltár" szövetsége végeredményben mindkét fél számára kérdésessé vált anélkül, hogy a két fél egymásra utaltsága megszűnt volna. Ezért a „trón és oltár" szövetségének a legújabb kori felbomlása nem biztosította olyan társadalmi képlet kialakulását, hogy mindkét fél megtalálja önmagát és lehetségessé tegye olyan társadalmi rend kialakulását, ahol egyik fél sem keres hatalmi túlsúlyt, hanem inkább egymást segíti. 3. Mint láttuk, az egyház történetében korán felléptek olyan irányzatok, amelyek az egyház eredeti jellegét elferdítették és így a gyülekezet számára veszedelemmé, „eretnekké" váltak. Az egyház igehirdetését és a mögötte levő „tanítást", majd a tételes „tant" (dogmát) az egyházi tudomány, a teológia fejtette és fejti ki. De a teológiában is kifejlődtek egymástól eltérő irányzatok. Az ókori egyházi tanítók - későbbi elnevezéssel az „egyházatyák" - ugyancsak több irányzatot, „iskolát" alakítottak ki. Ellentéteikből eredtek a hitviták. Ezek elsősorban Jézus személye és méltósága körül, majd pedig a Szentháromság-tan körül forogtak. A hitviták eldöntése és az igazhitű („ortodox") tanítás megállapítása nagy egyházi gyűléseken, „zsinatokon" történt meg, amelyek közül kiemelkednek az ún. „ökumenikus" - tehát az egész egyház által elfogadott - zsinatok. Amikor a római állam Nagy Konstantinusztól fogva egyre nagyobb befolyást igyekezett biztosítani magának az egyházban, ill. a vallás terén, a zsinatokat is a császárok hívták össze, udvari teológusaik pedig sokszor erős befolyást gyakoroltak a dogmák létrejöttére. A zsinatok közül különösen kiemelkedik a 325-i niceai és az 561-i chalcedoni. Az első Krisztus méltóságát írta körül mint az Atyával való egylényegűséget, az utóbbi pedig Krisztus ún. emberi és isteni természeté71