Karner Károly: Időszerű hitvallás. Budapest 1989.

Előszó helyett - III. A „valóságos”, „igaz” Isten

III. A „VALÓSÁGOS", „IGAZ" ISTEN 1. Az elmondottak alapján felvetődik a kérdés: lehet-e Istenről legitim módon, azaz érvényesen, hitelt érdemlően beszélni. Nyilván nem, ha az ún. istenbizonyítékokból indulunk ki. Emberi értelmességünkből és ismerő képességünkből, de intuitív képességeinkből sem vezet út Istenhez. De az az Isten, aki annyi vonatkozásban állítja az embert az istenkérdés elé, nem akar titokban maradni az ember előtt, nem akar „ismeretlen Isten" maradni. Nem is tételezhetjük fel róla, hogy olyan Isten volna, aki mintegy elindítja, megalkotja a világot és benne az embert is, azután magára hagyja, mintegy visszavonul és nem önmagára, hanem „sorsára" hagyja azt. Ellenkezőleg! Nagyon is igaza van Pál apostolnak, amikor azt írja: „Ami Isten felől tudható, világos előttük (ti. az emberek előtt), mert Isten tette nekik nyilvánvalóvá. Hiszen, ami benne láthatatlan, ti. örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megérthető és látható." (Róm 1, 19-20). De nemcsak „örökkévaló hatalma és istensége" mellett tanúskodnak az ember számára sokszor kétértelművé vált „alkotásai", hanem Isten maga is kilépett „elrejtettségéből" és közeledett az emberhez, hogy ne csak nyilvánvaló legyen előtte, hanem közösséget teremtsen vele, azaz felemelje az embert, akit a saját képére és hasonlatosságára teremtett (lMóz 1,27). Az ember számára csak az az egy út marad, ha maga Isten hívja, megszólítja őket és így bizonyságává teszi azt a világot is, amelybe őt alkotta. 17