Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Reformáció és művelődés - P. Eőry Vilma: Erős vár a mi Istenünk... (Luther Ein feste Burg... című énekének történeti és stilisztikai áttekintése a magyar zsoltárirodalomban
zók között többjegyes betű már nincsen, az a, e, i, o, u jele megfelel a mai helyesírásnak. Az á hang jelölésére az a áll, két esetben viszont már á (állunc, Meg áll). Az é hangjelölésére általános az e, de kivétel már itt is van (el véfifi, fele\égunc, sőt fenekegyéc). Az í hangot (ha egyáltalán hosszan ejtette a fordító a bízzunk és meg bírta szavakban) i jelöli (az u valószínűleg elírás lehet; a bírta r-jén a pont el van mosódva, de valószínűbb, hogy mégis i, a díhoskodgyek í-je pedig minden bizonnyal hosz- szúságot jelöl). Az ó hangot az o, az ö, ő hangot az o, az ü, ü hangot egyaránt az & jelöli (elmosódva, de kivehetően ű változat is van: iűnec). A mássalhangzók helyesírása is azt az átmeneti és még kialakulatlan állapotot tükrözi, amely a 16. század helyesírására általában is jellemző. Nagy részük már megfelel a mai mássalhangzóknak, de pl. a j hang jele még az / vagy y, a k-é a c vagy a k, a s hangé ß, j vagy í,av hangé u vagy y. A kritikusabb , ma kétjegyes betűk közül a ny hang jelölésére már következetesen ny betűt használ a fordítás, a cs hangot ez vagy ts betűkapcsolatokkal jelöli. A sz hangjeleként viszont még egyjegyes betű szerepel: ß, ahogyan a gy hang jeleként is megvan még az egyjegyes (mellékjeles) betű is a kétjegyes mellékjeles és a kétjegyes mellékjeltelen változat mellett : g, gy, gy. A s és sz hangok jelölése között ebben a korban nincs még egyértelmű különbség, így nehéz eldönteni, hogy a Ie\us és Chri\tus szóban a j s vagy sz hangot jelöl-e. Ennek az éneknek a helyesírása azonban arra segít következtetni, hogy az említett szavakban a j inkább s hang értékű, hiszen sz hangot itt egy esetben sem jelöl. Az ének Váradi énekeskönyvbeli változata tehát híven tükrözi helyesírásunk 16. századi állapotát, azt, hogy a magánhangzók jelölésében általános az egyjegyes (mellékjeles) írásmód, a hosszúság szórványos jelölésével, a mássalhangzók között pedig terjed a kétjegyes (mellékjeltelen) írásmód.32 Helyesírásunk későbbi egységesülését jól tükrözik az első fordítás szövegének 17—18. századbeli kiadásai. A különbség jól lemérhető, ha az 1566. évi kiadást összehasonlítjuk az Új Zengedező Mennyei Kar 1743. évi kiadásának a változatával. Az á hang jele már á, az é-é az é, az í-é az í, az o'-é az ó. Hosszú ú azonban nincs, a hang jelölésére viszont már kizárólag csak az u betűt használja a fordítás. Egyedül az ö és ü hang jelölése szokatlan a mai szem számára: o, ü, s ezeknek a hangoknak a hosszú változata sincs jelölve. A mássalhangzók jelölése is nagyon közel áll már a maihoz. Pusztán a s hangot jelöli néha $ is, a sz hangot j vagy Jz. (E változat írásképéből arra lehet következtetni, hogy a Jesus szót még a 18. században is í-sel ejtették, hiszen az s betű itt csak s hangot 272
