Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.

Teológia és kegyesség - Ferenczi Ilona: A lutheri liturgia hatása 16—17. századi istentiszteleti rendünkre és annak nyomai századunkban

alleluja és a communio éneklésére. Valószínűleg már ezeket is népénekekkel helyettesítették. Az énekes liturgikus könyvekből kimaradnak azok a tételek, melyek a pap szolgálatát alkotják. Az imádságok, olvasmányok, Miatyánk, a szereztetési igék elmondása ünnepélyesen, néhány hangos dallamformula, ima- és lectio-tonus alkalmazásával történt.10 Ezeket a formulákat a papoknak valószínűleg már a tanulóévek alatt el kellett sajátítaniok. Az igeolvasással kapcsolatban ilyen „éneklési módra” utal Huszár Gál utasítása is: „Mikor á Psalmusokat el vegezic, Capitulo- motis mond á Minister, Az az, az ó Testamentombol auagy az uybol, egy tzikelt a mellyet akar, auagy kedig ä melly Epistolat ä Postillaban az üdöre ßabtanac, lassú eneklessel elmondgya illyen módón.”11

A főistentiszteletből tehát olyan tételek maradtak fenn (legtöbbjük a mellék-istentisztelet anyagával vegyesen), melyek a középkori gregorián zenének a folytatói, vagyis a középkori tételeket valamilyen szövegi vagy dallami változatban hozzák. A zsoltárból, versusból (szintén zsoltárvers), kis Gloriá-ból és a visszatérő zsoltárból álló introitus mindig a vasárnap tartalmához kapcsolódik. (Ezért is sajnálható, hogy idővel kiveszett a gyakorlatból, és a tisztán a szentírási szakaszt felhasználó liturgikus tételt egyházi népének pótolta, sok helyen az ősi Veni sancte spiritus, a Szentlélekért könyörgő általánossá vált antifóna.) Introitusok kizárólag nagyobb ünnepekre készültek, s ezek általában a gyermekek és a kórus váltakozó énekére épülnek (1. kottapélda).

Jelentős számban jegyeztek le ordináriumtételeket is; különösen figyelemreméltó, hogy a Sanctus milyen sokféle szöveggel jelenik meg (2. kottapélda). A Credo a Mi hiszünk az egy Istenben strófikus népének formájával is a középkori dallamkezelésre mutat vissza, ahogyan megőrizte azt a tulajdonságát, hogy a hosszú szöveg miatt ritka a dallami haj- lítás, és a szótagoló énekmód a jellemzőbb (3. kottapélda).

Amíg a Formula missae csak két sequentia használatáról szól, a mi liturgikus forrásaink nem számolnak le radikálisan ezzel a műfajjal, hanem több ünnepkörbe is beépítik (4. kottapélda).

A főistentisztelet anyagához természetesen hozzátartozik az az óriási mennyiségű új ének és énekfordítás, amely a 16—17. század folyamán a régi gregorián anyag helyett került a liturgiába. Az új énekeket többnyire a prédikáció témája köré csoportosították. (Mivel a következő századokban ez az énekanyag terjedt el és honosodott meg az istentiszteleteken, ezért a 20. században az énekes liturgia múltját is főképpen ezen a területen keresték és kutatták.)

94