Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Reformáció és művelődés - P. Eőry Vilma: Erős vár a mi Istenünk... (Luther Ein feste Burg... című énekének történeti és stilisztikai áttekintése a magyar zsoltárirodalomban
gyár dallamai című könyvben erre a szótagszám-növekedésre azt a magyarázatot találjuk, hogy „A német dallam melizmáinak minden hangját szövegszótaggal” látta el a fordító.23 A szótagszám-növekedés mindenesetre lassúbbá teszi a szöveg tempóját, elvesz a tömörségéből, és formailag a magyar krónikás énekekhez teszi hasonlóvá. Ezt is nehezményezi Payr Sándor: „Az is kárára van a fordításnak, hogy a magyar fordító hosszabbra nyújtotta a verssorokat néhol két-három szótaggal is. Ezáltal a tömör rövid ének ellaposul, s különösen élénk, harcias dallama veszített ősi erejéből”.24 Az első változat védelmében azonban meg kell jegyezni, hogy ha a 16. századi énekes könyveinket lapozgatjuk, sokkal megszokottabb, gyakoribb az ilyen elnyújtott, hosszú ének, mint a frappáns, rövid sorokból álló. A reformáció korának magyar egyházi stílusához jobban illett tehát ez a lazább, szétesőbb forma. Oka lehet a formai különbségnek az is, hogy — a fordítás elemzői szerint — latin közvetítéssel, és nem közvetlenül németből ültette át a fordító,25 azt pedig nem tudhatjuk, milyen volt a latin fordítás. És talán nem is volt olyan stílustalanság így fordítani, hiszen: „Az eredetileg sokkal kötetlenebb, szabadabb ritmusú korái Bachnál jóval rövidebb, egyenlően elosztott taktusokra tagozódik, s azóta [=Bach óta] így éneklik. Ezzel kapta meg a dal a protestáns Marseillaise indulószerű, elszánt-bősz jellegét, amely oly jól illik a szöveghez. Ha hallhatnánk, hogyan játszották a dalt Luther és barátai, minden valószínűség szerint nagyon idegenül csengene a fülünknek; »határozatlannak« és túl vontatottnak, inkább szomorúnak, mint bizakodónak éreznénk.”26 Amint korábban láttuk, ezt az első variációt tartják meg az énekeskönyvek egészen a 19. század végéig, ha egyáltalán fölveszik, hiszen az ellenformáció, majd később a felvilágosodás racionalizmusa több régi énekkel együtt sokáig mellőzte. De közben a múlt század közepe új lendületet adott az ének fordításainak gazdagodásához. Az 1840-es években készült fordítások választóvonalat jelentenek a régi és az új típusú fordítások között. Ritmusukban — lényegtelen eltérésektől eltekintve — már megegyeznek a mai, a kiegyenlített dallamra írott szövegével, s így megfelelnek végre az eredeti német ének ritmusának is. Ezek már közvetlen átültetések, s a szöveghűség mellett nagyobb gondot fordítanak az éne- kelhetőség szempontjaira is. S ha a fordítások legföljebb részleteikben ütik is meg a Luther-ének költői szintjét, az első fordítással szemben — legalábbis fordítástechnikailag — mindenképpen a korszerűbb változatok típusát képviselik. 269
