Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.

Reformáció és művelődés - Fabiny Tibor: Kontinuitás és ellentét a reneszánsz és a reformáció tudományszemléletében

A reneszánsz tudományszemlélete

Az elmondottak alapján máris érzékelhetjük, hogy ha az újkori szemléletet megelőző reneszánsz- és reformációkori tudományszemléletről beszélünk, akkor még egyazon korgondolkodás, a „vallásos kor” égisze alatt vagyunk, amely lényegében különbözik a tudományos kortól. S talán ezt sikerül is bizonyítani, ha a reneszánszról alkotott, a múlt században keletkezett, a köztudatban elterjedt képet szembesítjük a legújabb kutatásokkal.

Lássuk először a reneszánsz hagyományos értelmezését.

A tradicionális reneszánsz-kép kialakításában nagy része volt Jacob Burckhardt német kultúrtörténésznek, aki 1865-ben megjelent alapvető munkájában2 a reneszánszot elsőként tekintette sajátos kulturális jelenségnek, a modern történelem első fejezetének, ahol először fogalmazódik meg az individuum lázadása a középkori autoritativ, kollektív és aszketikus társadalomeszménnyel szemben. A 20. századi történészek — noha elismerik Burckhardt munkásságának úttörő jellegét — egyre inkább megkérdőjelezik nézeteit. Úgy vélik ugyanis, hogy műve erőteljesen magán viseli korát, főleg a 19. századi pozitivizmust. Burckhardt mélységesen megvetette korának egyre inkább növekvő nyárspolgárságát, uniformizmusát, enerváltságát, s ehelyett a reneszánszban látta a pozitív ellenpéldát: az egyéniség, a hősiesség, a bátorság megtestesülését. Ezzel tehát mintegy traktátust írt kora számára.3

A 20. századi reneszánsz-értelmezések tagadják a „festői kontraszt” létezését a középkor „vallásossága” és a reneszánsz vélt „pogánysága” között. Johan Huizinga a nálunk is népszerűségnek örvendő könyvében — A középkor alkonya4 — szakít a sokáig hivatalossá merevedett „sötét középkor” nézettel, s éppen „az élet feszültségéről” és „az emberi élet mainál szélesebb kontúrjairól” beszél. Az angol E. M. V. Tillyard pedig az Erzsébet-kor világképéről írt könyvében5 irodalmi példákon bizonyítja, hogy a középkori analogikus gondolkodásmód az Isten és ember, a makrokozmosz—mikrokozmosz, a „létezők nagy láncolatának” képzete, a korrespondenciák gondolata. Valóban: a négy elemről — föld—víz— levegő—tűz — s az ennek megfelelő négy vérmérsékletről — melankolikus—flegmatikus—szangvinikus—kolerikus — szóló tanítás még élénken működött ebben a korban.

Joggal hangsúlyozzák a reneszánszban az „emberközpontúságot”, de ez még nem az Isten nélküli ateista humanizmus. Az ember a közép253