Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.

Teológia és kegyesség - Donáth László: Tanúság és távlat. Az Ótestamentum szerepe Luther teológiai eszmélődésében

ahhoz tartjuk magunkat, hogy szerencsétlenségünk vagy szomorúságunk, sóhajaink és panaszunk, sőt maga a halál sem más, mint az isteni jóság vidám és szép játéka életünkben. De hányán vannak, kik ebben egyetértenek velünk, vagy ugyanezt hiszik?!... Mert Istent nem Atyámnak tapasztalom, nem jónak és irgalmasnak, hanem ördögnek. Ezért jegyezd meg: Isten mindenható, és éppen ezért ilyen komoly játék illik igazán hozzá, kitűnó'en áll ez ily nagy felségnek... Kegyelmének legbiztosabb jeleként és tanúságaként adja neked ígéreteit, igéjét és szentségeit, hogy biztos légy: gyermekévé fogadott. Semmi többet nem követel tő- led, csak ennyit, viseld el játékát türelmesen, ez neki örömet szerez, neked azonban üdvösséges... Amikor Isten dögvészt, drágaságot, betegséget, depressziót és gyermekekkel való küszködést vagy számtalan más szerencsétlenséget szakaszt életünkre, akkor atyai játékát űzi velünk, hogy meglágyítson és megtisztítson minket. De ki képes ezt elviselni? Nem ilyen messiásban reménykedtek a zsidók, hanem olyat akartak, aki őket teszi az egész világ királyaivá és uraivá. Nem — mondja Mala- kiás —, ebben tévednek: mert a messiás metszeni fog, s amennyire látható, szörnyen tisztogat majd. Borzalmas lehet ez a megtisztulás, üdvözítőnk mégsem játszik velünk: nem veszünk el, hanem meggyógyulunk általa... Akik sóhajtoznak és jajgatnak, azoké ez a bölcsesség, az összetört és lesújtott szívűeké ez az isteni játék, a pislákoló kanócé. Ez bátorítsa őket, hogy el ne csüggedjenek, hanem erősek és férfiasak legyenek.”9

Tündöklő példája ez Luther antidogmatikus szemléletének: Isten mindenhatóságát nem valami titkos tanításként recitálja, hanem a játék barátságos, emberi képe által teszi érthetővé. Mert nemcsak Isten elrejtőzködő voltát, megragadhatatlan szentségét és kiismerhetetlen végzéseit veszi halálosan komolyan, hanem a mélységben levő ínségeskedőt is, aki életét hurcolva mindig újra kimondani kényszerül: a segítségét ígérő, hűségemet követelő Isten nem álom csupán, s óriási önbecsapás? Luther katonai kifejezéssel „támadásnak” (Anfechtung) nevezte az emberi szív e szorongásait, mivel e kérdést nem a fásult kétely, hanem egy harchoz jól értő ellenfél rohama támasztja. Csak Isten játékaiban válik valódivá a hit, s edződik benne való tökéletes bizalommá. „Teológiám nem egy szempillantás alatt lett enyém, hanem egyre mélyebben kellett tépelődnöm, mert kísértéseim erre kényszerítettek. Ezért mondom: tapasztalat nélkül nem lehet erről beszélni.”10 Miután megtapasztalta a támadások és a tépelődés áldását, e gyönyörű szóval beszélt róluk: „Is13