Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Luther és a reformátorok - Székely György: Húsz János öröksége Luther reformációjában
huszitizmus eszmevilágához közelítette a disputádét, hiszen ezzel előmozdította a reformádó néhány kérdésének bátor tisztázását, egy logikai lánc végighaladását. Világossá vált Lutherek előtt, hogy a pápaság történetileg fejlett ki, s a keresztény üdvnek részesévé lehet lenni a pápa nélkül is. Luther a vita során megvédte a csehek és egykori vezetőjük ügyét, még ha ezzel a konstanzi zsinat ellen szólt is, sőt általában vallotta meg, hogy zsinatok is tévedhetnek, csupán a Szentírás tanítása hiánytalan. Ezáltal a reformáció elszakadása a katolikus egyháztól előrehaladt, mégsem adva könnyű alapot Luther esetleges felelősségre vonásához. Az lett világossá, hogy a reformátor nem hajlandó egészében elítélni a huszitizmust, de nem is azonosította magát a Húsz utáni áramlatokkal. Johannes Eck csak annyit csikarhatott ki Lutherből: „A huszitáknak nem minden cikkelye eretnek.” Az adott helyzetben tehát körültekintően, de tisztes módon védte meg Húsz személyét és tanait, noha őt zsinat égettette meg. Ennyiben Luther reformációját szervesen építette a cseh előreformációra. Elismerésül két prágai prédikátor megküldte néki Húsz Jánosnak az egyházról írott művét (De Ecclesia) üdvözlő írással egyetemben. A reformáció pedig haladt tovább a huszitizmus megítélésében a cseh háború százados évfordulóján. Luther felismerte, milyen fontos az egyház reformáció előtti alakulásában a csehek kérdése, a huszita háborúk utóhatása. Ha veszélyes vádként vetették fel vele szemben: azt tanítja, amit Húsz tanított, lassacskán maga is felismerte és vállalta, hogy nézetei milyen közel állnak a cseh elítéltéhez. A kényes és nehéz ügyben Luther az igazságkeresés gondolatát állította középpontba. Luther reformációt megindító lépéseihez azonban nemcsak általános egyházpolitikai és etikai okok adták a lökést, hanem a reneszánsz sig- noriává világiasult Egyházi Állam jövedelemformái miatti felháborodás, hiszen a bűnbocsánattal és keresztes jövedelmekkel kapcsolatos egyházi ügyletek Luther szemében mint anyagi visszaélések tűntek fel. Bár a római egyház történeti körülményei lényegesen különböztek a Husz-kora- belitől, XXIII. János ellenpápa egyházától, a családi érdekekbe (nepotizmus) merült pápaság nem kevésbé volt visszataszító az egyház magasztos céljait következetesen képviselő Luther Márton szemében. A papok anyagi bűneinek elemzése, értékelése és megítélése nyomán jutott el Luther az egyházi hierarchia csúcsáig, és lényegében ugyanahhoz a következtetéshez, amit Húsz János fogalmazott meg: „... ezekben nem kell követni a római pápa decretumát, mivel ő gyakran — a bíborosokkal együtt — szimoniákus volt” (1410). Mély összefüggés, hogy Húsz és 112
