Fabiny Tibor (szerk.): Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Bp. 1984.
Luther és a reformátorok - Székely György: Húsz János öröksége Luther reformációjában
siettette. Amikor a prágai érsek 1410-ben összeszedette Wiclif írásait, és egy gyűjteményt Húsztól is elvétetett, majd a fó'pap udvarán elégették az angol előreformátor műveit, a pohár kicsordult: Húsz János a cseh főváros Betlehem-kápolnájának szószékéről tiltakozott egyházi elöljárójának eljárása ellen. Hangja rendkívül éles volt: „Bizony úgy kellene, mint ahogyan Mózes az Ótestamentumban elrendelte, hogy mindazok, akik az Isten törvényét védelmezni akarják, kardot övezzenek és felkészüljenek, hogy mi is felövezzük a kardot, és védelmezzük az Isten törvényét.” Hangja megfelel Luther első reformációs írásai heves Róma-elle- nes harckészségének. Az erőviszonyok azonban mások voltak. A 15. századelőn az egyház nem tűrte, hogy szabadon terjedjenek Wiclif és Húsz tanai a megvásárolható, nyereség- és birtoklási vágytól eltelt főpapság ellen, a birtoktalan és világi hatalom nélküli egyházról, a kiválasztottak, erre elrendeltek gyülekezeteként. A konstanzi zsinaton 1414- ben, évtizedekkel halála után elítélték Wiclif tanításait! Tilalommal, kéziratpusztítással nem lehetett teljesen megsemmisíteni, eltitkolni Wiclif, majd Húsz tanait, olykor ezek „tévelygéslistája”, cáfolata segítette nézeteik ébrentartását, tette ezeket titkos meditáció tárgyává. Példaként olyan 15. századi rostocki tudósok életét hozhatjuk fel, akik biztosan olvastak eretneknek bélyegzett könyveket. Amikor Hermann von Hamme meghalt, hagyatékában volt egy Wiclif-munka (Tractatus Wicleff de communi sophistria). Több irányban tájékozódhatott Heinrich von Geismar, akinek könyvtárában, bár alighanem visszájáról, bűnlajstrom formájában olvasni lehetett a mérsékelt és radikális angol és cseh előreformáció tételeiből (Articuli Hussitarum, errores Wicleff, ArticuliLu/larclarum de Anglia). Ezekből a forrásokból nem lehet eldönteni, hogy ezek az egyetemi oktatók maguk hogy viszonyultak az angol és cseh előreformációs tanokhoz, rokonszenveztek-e velük. Ez egyértelműen nem derül ki Nikolaus Russ (Rutze) pap esetében sem, akinek több írását 1490 körül Lübeckben kinyomtatták. Főművét alnémet nyelven írta (Boek dán dren Strenghen), és ez Húsz János több írásának fordítását, illetve átdolgozását tartalmazza. Ezekből az olvasó megismerkedhetett Húsz élesen kifejtett pápa- és papbírálatával. Ebben olyan eltévelyedésekről volt szó (fizetett misék, bűnelnézés, szentképszolgálat), amiben kivetnivalót a hivatalos egyház sem találhatott, talán kritikai rendszerbeli helyükre sem figyeltek fel. Az esetek azonban jó példák arra, hogyan kerülhettek ilyen tantételek az összefüggésekre érzékeny gondolkozó kezébe. Ilyen volt a fiatal Luther Márton. Vívódását 106
