Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.
I. RÉSZ. A TEMPLOM.
úrnak is érdeke, hogy a telepesek megmaradjanak, jó szívvel dolgozzanak s az istenfélelemből táplálkozó jóerköcsben erősödjenek. A harcot a hatóságok vívják az evangélikus templom ellen, főképpen a helytartótanács, »az eretnekek korbácsa«. Közvetlenül a földesúr, közvetve az állam gazdasági érdeke egyensúlyozza az evangélikus gyülekezetek és a hatóságok küzdelmét. Innen van az, hogy néhol kőtemplomot építhet magának a gyülekezet, máshol alig engedik meg fából való építését. Fatemploma volt pl. Arnótnak (Borsod megyében), Marcalgergelyinek (Veszprémben), Selmecbányának, sártemploma Bákonyszombathelynek, sövénytemploma Dörgicsének (Zalában), Békéscsabának 1716-tól 1745-ig, Orosházának, talpastemploma Nemespátrónak. Az orosházi magyar evangélikusok az 1760-as években engedély nélkül is megépítik — a korábbinál nyi'liván nagyobb — fatemplomukat, s a nagyváradi római katolikus püspök panaszára is meg tudják tartani. Viszont pl. Kiskőrösön az 1723-ban épült fatemplomot 1730-ban a helytartótanács rendeletére fegyveres emberek egy éjjeli földig rombolják; Soltvadkerten 1748-ban az egy évvel azelőtt épült közös evangélikus-református templomot a kalocsai érsek lerontatja, 1766-ban pedig a közben már külön épült templomokat szintén ugyanaz megint csak elpusztíttatja. 5 8 A győrmegyei Kisbabot evangélikusai 1737-ben engedéllyel templomot építettek, de mivel egy araszszal nagyobbnak épült az engedélyezettnél, megyei rendeletre a szolgabíróság nyomban elkészülte után büntetésül magukkal a kisbaboti evangélikusokkal bontatta le. A vidékek sem magyarázzák meg, miért tűrhetőbb az evangélikus templom sorsa itt vagy amott. Hogy milyen zaklatásokat kell elszenvednie az evangélikus egyháznak a templomépítés körül, arra igen tanulságos példa a nemeskéri. Holott Nemeskér szószerint becikkelyezett hely volt és még a hírhedt Lipót-féle magyarázat szerint is megillette a nyilvános vallásgyakorlat szabadsága, mégsem volt szabad templomot építenie az 1732-ben elrabolt helyett, hanem csak oratóriumot. De azt is hogyan! Még a formáját is megszabták. »Hogy még a tetejével se emelkedhessék ki a házak sorából, kikötötték, hogy ,hosszában nyúló két alacsony tetővel' építsék, melyek között így egy csatorna nyúlt végig, örökös becsepegéssel fenyegetve a templom közepét, oltárt, orgonát. És nyugatról is egy másik csatorna volt. Egy másik forrásunk szerint egyenesen ki volt mondva, hogy ,granárium (=magtár) formára' építsék. Pompás adatok ezek a magyar nemzeti műépítészet történetéhez«, — teszi hozzá közléséhez Payr Sándor. 5 7 6. Az imaház és a templom hatósági megkülönböztetése ekkor zavarja meg szinte végzetesen a magyar evangélikus szóhasználatot. Egyes helyeken vigyázni kellett, hogy véletlenül se mondják templomnak az oratóriumot, akármilyen nagy és méltó hajlék is, mert különben veszélyeztetik a megmaradását. Ezért ha a régi írások imaházról beszélnek, korántse gondoljuk, hogy a mai értelemben egyszerű, szegényes, lakóházszerű épületről szólnak. Ma válogathatunk a, két szó között, ha ki akarjuk fejezni, méltónak találunk-e egy istentiszteleti helyiséget a templom elnevezésre, vagy sem. De a XVIII. században nem is volt rá módjuk az evangélikus gyülekezeteknek, hogy latolgassák ezt. Az evangélikus templom XVIII. századi hazai története nyilvánvalóvá teszi, hogy az egyház ellenségei gyökereztették meg az evangélikusság körében az imaház megjelölést; ezzel is gúnyolni, kisebbíteni akarták az evangélikus egyházat: lám, az evangélikusoknak még templomuk sincsen. S hogy nem a torony hiánya vagy nemléte számított, arra is van bőven példa. Mindezért leghelyesebb utólag templomnak nevezni az evangélikus gyülekezetek XVIII. századbeli istentiszteleti helyiségét is, ha az csak istentiszteletre szolgált. Leginkáb még akkor használható utólag is az oratórium elnevezés, de akkor is jobb ez, mint az imaház, ha az istentiszteleti helyiség egyszersmind iskola volt. Azonban semmiképpen sem menthető utólag a szerint osztályozni templomainkat, hogy melyek voltak építészeti szempontból értékesebb épületek, s melyek kevésbbé. Amint láttuk, a hatóságok kényszerítették rá az evangélikus egyházat a »magtár«-, »pajta«-, »csűr«-stílusra. És a templomnál az a fontos, hogy tisztán hirdessék benne az evangéliumot. Templom volt, ha csak »udvartemplom« is, a soproni Eggenberg-ház udvara, minden csűr, amelybe behúzódtak istentiszteletre; mennyivel inkább volt hát temr^om minden Isten igéjének szentelt gyülekezeti hajlék! 7. Az erdélyi evangélikus templomok története ebben a korszakban is feltűnően különbözik a királyságbeliekétől, Viszont csak részleteiben különbözik az előző korszakbelitől. Az új korszak kezdetéül Erdélyben 1691-et, a Lipót-féle Diplomát kellett volna vennünk. Ez ugyan biztosítja a nemzetek és bevett vallások jogait, de kiviláglik belőle is, éppen úgy, mint az ugyanabban az évben kiadott Explanatio Leopoldiná-ból, a római egyház restaurációjára eszköz-nemválogató, tudatos törekvés. A király fenntartja magának a jogot, hogy vitás
