Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

gedett a szívem. Ma már tudom, hogy a templom tartott körülölelve mindaddig, míg a fájdalom iszapja leülepedett a szívemben, kitisztult belső világom, meghallottam Krisztus keresztjének vigasztaló szavát: ^Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket«. A templomban meggyógyult a hitem, És azóta mindig Krisztus szava van a szívemben, valahányszor kilépek a templomból, vissza ebbe az én árva életembe: »Eredj el, a te hited megtartott téged!« Az ötödik ember prédikáció után bejött a sekrestyébe. — Igaz az, amit a Tisztelendő úr prédikált? Van még hely az Isten asztalánál? Részesülhetek én még kegyelemben? Én katolikus asszony vagyok, soha nem voltam még evangélikus templomban. Boldogtalan életemet ma reggel már nem bírtam tovább. A régen beszerzett mérget betettem a kézitáskámba és elindultam, hogy valahol elemésztem magamat. Utam erre vezetett és amikor a templomból kihangzó éneket meghallottam, mintha valaki megállított és meglökött volna és azt mondta volna: menj be, imádkozz még egy utolsót. Ott sírtam az utolsó padban, sirattam magamat, boldogtalan életemet. És mégis meghallottam az Isten Igéjét a megterített asztalról. Hát ilyen kegyelmes az Isten? Lehet új életet kezdeni? Kapok én ehhez Tőle segítséget? Elmondaná ezt az uramnak is, hogy kibékítsen minket egymással? Kérem, hozza el a templom reménységét és megmentő hatalmát szerencsétlen otthonunkba ... A hatodik ember így szólt a hetedikhez: — Látod, milyen különfélék ezek az emberek, akik egymás mellé kerülnek a templom padjaiban. Hogy figyelt az egyik és milyen figyelmetlen volt a másik. Az egyik könnyezett és volt olyan, aki ugyanakkor gúnyosan mosolygott. Elég nehéz lehet a papnak úgy prédikálni, hogy lekösse mindenki figyelmét. De vájjon Isten mit szól az ilyen össze-vissza-való emberekhez? Aztán gondoltál már arra, hogy hányféle imádság szólhat egyszerre ugyanabban a templomban, ugyanahhoz az Istenhez? Engem bizony mindig zavar, ha erre a sokféleségre gondolok és saját magamon is látom, hogy meghallgatom ugyan az Isten igéjét, jónak és segítőnek érzem és mégis alig marad valami belőle a szívemben. A hetedik azt felelte rá: igen, igazad van, de ez már nem a mi dolgunk. Némelyik mag a tövisek közé esik, némelyik pedig jó földbe. Némelyiket kiragadja az ördög az ember- szívéből, némelyik pedig sokszoros gyümölcsöt terem. Isten útjai nem a mi útaink. Ö a kövekből is támaszthat magának fiakat. Az utolsónak is adhat annyit, mint az elsőnek. Isten nagyobb, mint a mi szívünk. Bizony egyenként bánik velünk az ö templomában és egész életünkben. De hoszszútürő kegyelemmel bánik velünk, úgy, ahogy Krisztus által) megmondotta a biizáról és a konkolyról: »Hagyjátok őket együtt az aratásig«. A nyolcadik ember így számol be a templomokról: — Nekem minden templom kedves. Bejártam már sok templomot, hatalmas külföldi dómokat és katedrálisokat, melyekben évszázadok ódon levegőjét éreztem és voltam egészen új és eleinte furcsán ható, modern templomokban is. Éreztem a végtelenbe vesző magas ívek alatt éppen úgy, mint meszelt falú alacsony kis templomokban ugyanazt az áhítatot, a szívnek ugyanazt a csendességét, amellyel Isten szavát igyekszik meghallani. És álltam ezer évnél idősebb templomkövek között, melyekből már csak a templom alaprajza formálódott ki, mint ahogy álltam épülésnek indult fundamentum mellett, ahol a falak és a tetőzet még az építő erőre várakozott. És ott is, ahonnan már elmultak az emberek és ott is, ahol még nem gyűltek össze, egyként szent volt a hely, mert a templom helye volt. Kívülről bűnös élet ostromolja, akár tágas, akár kicsinyke »Istenháza« az, benne tisztító könnyek hullanak, bűnbánó sóhajok ébrednek, a Lélek szele fú és olykor kettős tüzes nyelvek lobbannak fel újjászületett életek felett. A kőfalakat ember építi, de a falak között a teremtő és megváltó Isten újjáteremt, újjáformál romlott, megtérő, hitreébredő szíveket. Itt ad Isten mindennapra való kenyeret az élet kenyeréből. A testet öltött Ige itt adja önmagát világosságnak, útnak, életnek, igazságnak, megváltásnak, üdvösségnek. Jaj volna a földnek, ha templom nélküli városok volnának rajta! Még a Jelenések könyvének az új Jeruzsálemről szóló szava is megrettent: » Templomot nem láttam abban« és csak az vígasztal meg, hogy így folytatja: »mert az Űr, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány«. Addig csak hadd legyen menhely, pihenőhely, otthon, szenthely, áldott hely Istennek minden temploma a földön. A kilencedik ember így búcsúzkodik: — Köszönöm, hogy elhozta betegágyamhoz az úrvacsorát. Most már könnyebben készülök az utolsó útra. Vágytam ugyan mégegyszer a hívek közösségébe: kedves templomomban csak mégegyszer szerettem volna úrvacsoEvangélikus Templomok 34 529