Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

azt az időt, amikor lehetséges volt és lélekgazdagító volt az egyházi zene az istentiszteleten. Ma legtöbb templomunk kicsiny falusi templom. Ügy épült, hogy a kórusra alig fért be az orgona is. Arra pedig aztán senki sem gondolt, hogy ott egyszer még hangszerekkel is dicsérhetik az Urat és erre helyet kell hagyni. A falusi orgonák a kis templomokban legtöbbször régiek, elhanyagoltak, olcsó építésűek és anyagi eszközök hiányában egyre romló állapotban vannak. Ezeken a hangszereken bizony nagyon nehéz jó egyházi zenét adni, még ha •csak korálelőjátékokról is van szó. Gyülekezeteink szegények ahhoz, hogy új orgonát szerezzenek be. Az orgona terén tapasztalt nyomorúságunkhoz tartozik másik nagy bajunk: az orgonások hiánya. Kántortanítóink csak annyi zenét tanulhatnak, amennyire a tanítóképző ideje alatt alkalmuk van. Arra nincsen módunk, alapítványunk, hogy ennek elvégzése után külön kántorképzőbe gyüjtsük őket össze és egészen speciális egyházzenei nevelést adjunk nekik. A jelenlegi, egyházi zenével oktatásszerűen foglalkozó intézmény a Zeneakadémia egyházzenei tanszaka csupán. Ennek van ugyan protestáns fakultása és vezetője is evangélikus professzor, Zalánfy Aladár, de mint akadémiai tanszak súlyos felvételi követelményeket állít a növendékek számára zenei téren. Ennek különleges és külön zenei előkészítés nélkül a tanítóképzőben zenét tanult kántortanítójelöltek alig-alig felelhetnek meg. Növeli a helyzet nehézségét az is, hogy még arra sincsen alkalmunk, hogy legalább minden évben rendszeresen egyházzenei tanfolyamokra gyüjtsük össze a kántortanítókat, nekik pedig arra nincsen anyagi lehetőségük, hogy időnként korrepetáljanak, mert iskolai és megélhetési gondjaik egészen lefoglalják őket. Pedig a kántor gyülekezeti, egyházzenei szolgálata nagy és hatásos szolgálat lehetne, emelhetné az egész gyülekezet áhítatát, hitét a zene szerény, de határozottan áhítatos Istenre mutatásával. Szükséges lenne tehát, hogy a gyülekezetekben összefogjon ennek a szolgálatnak kiépítésére a lelkész, a kántor és a gyülekezet, és megkeressék együtt a módját ennek a szolgálatnak is. Mert különben zenei szempontból mindig csak magukra hagyatva élnek azok, akiknek pedig ezzel szolgálniok kellene, és nem fejlődhetnek, nem tanulhatnak. Az egyházi zene igazi művelése jó orgonnán lehetséges csak. Erre a jelenlegi viszonyok között csupán a nagyobb városokban van lehetőség, úgyhogy egyházi zenét a maga igazi valójában csak ezeken a helyeken találhatunk. Budapest, Győr, Kassa, Békéscsaba, Nyíregyháza, Sopron, Miskolc, Szarvas említhetők, míg sok kisebb város evangélikus iskola és evangélikus kántor hiányában bizony jóakaratú zenei dilettánsok kezében van. Pedig vannak értékeink, úgy az interpretáló művészek (Zalánfy Aladár, Peskó Zoltán, Kapi-Králik Jenő, Fodor Kálmán, Amminger Kálmán, Krecsák László, Linder László, Sulyok Imre, Borgulya Endre, Fasang Árpád, Weltler Jenő, Becht Albert és Vönöczky Endre), mint pedig a zeneszerzők sorában (Kapi-Králik Jenő, Sulyok Imre, Rajter Lajos). Ők azonban csak elenyésző kisebbséget jelentenek falusi és kisebb városi gyülekezeteink templomainak kántorai között és rájuk a szétszóródottság miatt nem is fejthetnek ki hatást. Pedig tudjuk, hogy valamennyiünkben ég a vágy, hogy szolgálják az egyházat az igazi, szolgálatos egyházi zenével, csak nincsen alkalmuk arra, hogy ezt el is sajátítsák. A hangszeres egyházi zenének fent felsorolt hiányosságai és nehézségei valamennyire kisebbnek látszanak az énekkarok terén. A gyülekezeti énekkar mindig egyháztársadalmi megmozdulás is, így elevenebb gyülekezeti életben csaknem mindig megtalálható. Művészi szempontból természetesen sokszor kívánnivalót hagy maga után ezeknek a gyülekezeti énekkaroknak szereplése, a gyülekezet számára azonban kétségen kívül nagy szolgálatokat tesznek. Tagjai csaknem kivétel nélkül az önként jelentkezőkből kerülnek ki, ezért sokszor több bennük a jóakarat, mint iá hozzáértés. Ez azonban munkájukban előnyt jelent annyiban, hogy jóakarattal és buzgósággal igyekszenek szolgálni. Az istentiszteleti életben ezek az énekkarok főleg az ünnepi istentiszteleteken szerepelnek, amikor is a gyülekezeti ú. n. »lemenő-énekvers« helyén jutnak szóhoz. Műsoruk legtöbbször igénytelen, nagyobb, nehezebb műveket nem képesek megszólaltatni. Szolgálatuk azonban mégis elismerésre méltó, mert újat, mást, ünnepélyesebbet akarnak adni Isten dicsőségére. Hai csak korálokat énekelnének és mellőznék a vallásos műdalokat, sokkal nagyobb szolgálatot tennének az egyházi zenének, mint íev. A gyülekezeti énekkart, mint az egyházi zene mívelőjét kis falukban éppúgy megtaláljuk, mint nagyobb városokban. Rádiós istentiszteletekről ismerős a Lutheránia, a Fasori Énekkar, a Kelenföldi Énekkar és a Budavári Énekkar. Győrött immár nagyon jónevű gyermekkar van. Újabban pedig hosszú munka után megalakult Budapesten a főváros támogatásával a református testvéregyházzal együtt a közös Protestáns Énekkar, mely céljául a protestáns (ez, a zeneszerzőket tekintve, csaknem kizárólag evangélikust jelent), egyházi zene mívelését tűzte ki. Ez az énekkar már nar gyobb lélekzetű egyházi zeneműveket is képes előadni, mert tagjai mind akadémiát vég-