Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

AZ EGYHÁZI ZENE Irta: KEMÉNY PÉTER Az egyházi zene fogalmán mindig Istent dicsérő, vagy emberi vallásos érzéseket kifejező zenei megnyilatkozásokat értünk. Az egyházi éneket, mint gyülekezeti éneket kivesszük ez alól a megfogalmazás alól, viszont a magánéneket (solo), valamint a karéneket, amenynyiben az érvényben lévő liturgiának nem valamelyik állandó, kötött részét jelentik, idesorolhatjuk. A hangszeres és az énekes egyházi zene eredete az első vallásos megnyilatkozások idejéig nyúlik vissza. Az ember Urának, Istennek tiszteletére zenei formába öntötte mindazt, amit szóval, imádsággal kifejezni nem tudott, de ami mégis megnyilatkozásra vágyva kitört belőle. Már az egyszerű, primitív vallások is felmutatnak zenei jelenségeket, kürtölést, dobolást, sípolást. Ezek mind istentiszteleti megnyilatkozások, a különben szokásos »profáiv~ zenétől merőben különbözők. A »szent dobok« és a »szent trombiták« hangja és megszólaltatási módja más, mint a profán életben szereplő hasonló hangszereké. Céljuk is más, mert míg a köznapi élet zenéje az ember természetes és természeti érzéseit (szerelem, bánat, öröm, gyász, stb.) szólaltatja meg, addig az egyházi zene mindig ünnepi és ünnepélyes: hódolat Isten előtt és a mindennapi életből kiemelkedő érzések (bűnbánat, hálaadás, kérés, dicsőítés, stb.) megnyilatkozása. Az utca és a hétköznap zenéje lehetetlen és ezért szóhoz sem juthat a templomban, de az egyházi zene, amelyik szinte mindig templomot és hívő sereget tételez fel, szintén elképzelhetetlen az utcán és a hétköznapban. Ezért érezzük különösnek az egyházi zenét minden szépsége mellett is a hangversenytermekben, és ezért nem emel fel a világi zene, még ha operarészlet is, a templomban. Egyházi zenéből sohasem lehet »sláger«, mert ünnepibb, magasabb légkörben, hívő emberek szívében hitből született és éppen ezért csak azok számára igajzi kincs, akik mint hitből jövőt hittel, vagy nagy kereső vágyakozással tudják fogadni. A keresztyénség egyházi zenéjének közvetlen elődje az Ótestamentomban szereplő egyházi zene. Tudjuk, hogy Dávid király volt az, aki a jeruzsálemi templomban Kr. e. 950 körül templomi zenekart ós énekkart szervezett a templom szolgálatára rendelt lévitákból. A Krónikák könyve fel is sorolja az éneklök 24 rendiét (I. Krón. 25:1—kk) és beszél a zenélő lévitákról is (II. Krón. 29:25—26). Ezékiás judai király pedig egy alkalommal »beállítá a lévitákat az Űr házába és cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal . . .« és »előállának azért a léviták a Dávid zengő szerszámaival és a papok is a trombitákkal«. Mialatt a szertartás, az áMozás folyt, »ugyanakkor megkezdődött az Űrnak éneke is, és a trombiták harsonája Dávidnak, az Izrael királyának szerszámaival. És az egész gyülekezet leborula és az énekesek énekelének és a trombitások trombitálának mindaddig, míg az áldozatnak vége lőn«. (II. Krón. 29:27—28.) A trombitálást, mint egyházi zenét, maga Isten rendeli el a vigasság napjaira, az ünnepekre, az áldozatok alkalmára, még Mózes idejében (IV. Móz. 10:10). A Zsoltárok könyvében pedig Ászáf éneklőmester egyik zsoltárának eleje mondja el, hogy a hangszerekkel Istent dicsérték és ünnepelték. »örvendezzetek Istennek, a mi erősségünknek, újjongjatok Jákob Istenének! Dalt zengjetek és dobot pergessetek, gyönyörű hárfát citerával együtt. Fújjatok kürtöt új holdra, holdtöltekor, a mi ünnepünk napján . . .« (81. Zsolt.