Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

II. RÉSZ. A TEMPLOM ÉS A GYÜLEKEZET.

amint viszont ő nem tudna a zsoltárokról úgy prédikálni, mint én,, mert a Szentlélek ajándékai különbözők, amint egy testben is különbözők a tagok«. A torgaui kántor, Walther, állandó zenei tanácsadója, együtt dolgoznak a liturgikus énekeken. Walther boldogan emlékezik vissza a Luther házában muzsikával eltöltött időre, Luther zenei talentumáról ezeket mondja: »Tudom és bizonyítom, hogy Luther, Istennek ez a szent embere, ki a német nemzetnek prófétája és apostola volt, a zenével úgy a choralis, mint a figurális éneklésben igen nagy kedvvel foglalkozott és én sok kedves órán át énekeltem vele. Szembetünőleg látja, hallja és érzi az ember, hogy Lutherben, ki a legtöbb korál énekszövegét és dallamát is írta, maga a Szentlélek munkálkodott és egyebek közt a német Sanctusból is látni, hogy a hangjegyeket a szövegre a helyes accentus és concentus szerint mily mesterileg is jól alkalmazta.^ Vacsora után kihozta írószobájából a kótáskönyveket (partes, szólamokat) és azokkal, akiknek kedvük volt hozzá, zenélni kezdett. Kis családjából egész kis házi ének- és zenekart gyűjtött maga köré. Luther Rhaw György kótáskönyvéhez (Symphoniae jucundae Wittenberg 1538.) írt szép előszavában a többszólamú énekről ezt mondja: »Különösen a művészet által kipallérozott zenében lehet Istennek nagy bölcseségét csodálni. Az egyik egyszerű dallamot énekel s mellette három, négy vagy öt hang is megszólal, melyek emez egy körül ugrándoznak és játszadoznak s csodál atraméltóan sokféle módon és nyájasan találkoznak és szivélyes kedvességgel karolják át egymást. Aki ezt nem tartja Isten kimondhatatlan csodamű vének, az faragatlan tuskó és nem érdemli meg, hogy mást halljon, mint szamárordítást és disznók röfögését.« A közéneklés mellett helye van tehát a művészi zenének az istentiszteleten. Luther 1524-ben első énekeskönyvének előszavában ezt mondja: »Én nem vagyok azon a véleményen, hogy az evangélium által minden művészet a földre tapodtatnék, én minden művészetet, különösen a zenét szívesen látom annak a szolgálatában, aki adta és teremtette.« A reformáció utáni idő egyházi zenéje azonos volt a katolikusokéval, éppenúgy énekeltek latinul az evangélikus templomokban, mint a katolikus templomokban, különösen az iskolák feladata volt az, hogy magukat a latin nyelvben gyakorolják. Le is fordították a latinnyelvű motettákat német nyelvre és egyúttal megindult az önálló evangélikus ének- és zene8 Blume Fr.: Das monodische Princip In der protestantischen Kirchenmusik. költészet. A 16. század második felében az evangélikus egyházi muzsika a katolikust követve az á capella stílusra tért át (Palestrinastílus), később volt önmagában annyi ereje, hogy önálló útakon haladjon. A 16. században az öreg protestáns hagyományok megtestesítője,. Praetorius Mihály (1571—1621.), aki korának legtermékenyebbje és legtehetségesebbje s aki egyszerű eszközökkel nagyot tudott alkotni. Benne él a protestáns hagyományokban, elődjei evangélikus papok voltak és ő maga is sajnálja, hogy nem az lett. Praetorius mondta, hogy már a földön kell a mennyei kórusokat utánozni az Isten dicsőítésében, tiszteletében és imádatában. Soha annyi kórus nem is született a 149. és 150. zsoltárokra, mint a 17. század kezdetén.

3 Praetorius főműve a Musae Sionae (9 részből áll, 1605—1610-ből), az egész művet a korálfeldolgozásoknak szentelte. Korának egyik legkitűnőbb zenetudósa, művét a Syntagma musicumot (3 részből áll, 1615—20-ból, a 2. rész a sokat emlegetett De organographia) sokat idézik. Számtalan mester között is kiemelkedik Schütz Henrik (1585—1672.), a legbiblikusabb zeneszerzőnk. Stílusára az olasz iskola Viadana és Caccini voltak hatással, a legtisztább vokálpolifónia, amely mindig mintaképe maradt a zeneszerzésnek. Müvei: Symphoniae Sacrae, Cantionae Sacrae, a Kleine geistliche Concerte, Geistliche Chormusik, Die 7-ben Worte Christi, a dialógusalakban komponált Bibliai jelenetek, a 3 passió stb. A művészi egyházi zenénknek legnagyobbja kétségkívül Bach János Sebestyén (1685—1750.), aki 200 kantátával, 3 passióval és számtalan motettával gazdagította énekkari irodalmunkat. Kantátáiban és passióiban a művészi muzsikában is biztosította koráljaink helyét. A három kiemelkedő mester köré az evangélikus zeneszerzők nagy száma csatlakozik, akik sok értékes kórussal gyarapították énekkari műveink sorát Így: Burck J. (1546—1610.), Eccard J. (1553—1611.), Gesius B. (1557— 1613.), Schweelinck J. P. (1562--1621.), Hassler L. (1564—1612.), Franck Melcliior (1573— 1639.), Schein J. (1586—1630.), Scheidemann H. (1596—1663.), Hammerschmidt A. (1611— 1675.), Tunder F. (1614—1667.), Weckmann M. (1621—1674.), Buxtehude D. (1637— 1707.), Krieger J. Ph. (1649—1725.), Pachelbel J. (1653—1706.), Telemann G. Ph. (1681— 1767.), Handel G. Fr. (1685—1759.) stb. A Bach utáni korban az egyházi zenében a hangversenyszerűség lesz úrrá, amelyik az egyházi zenét a templomban nem mint a liturgia kísérőjét látja, hanem mint a hangversenytermek