Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

testté lett és lakozék miközöttünk, — és láttuk az Ö dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségé, — aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal!« (Ján. ev. 1:14.) — Természetes tehát, hogy az Egyház liturgikus élete — sajátos életformájának organikus megnyilatkozásaként — saját szolgálatára megalkotta a keresztyén templomot. A kifejezésbeli formához kötöttség, a »testiség « ebben a vonatkozásban sem fogyatékossága az Egyháznak, a liturgiának, hanem éppen a teljességhez tartozik. Nem véletlen az, hogy az Egyháznak mint kegyelmi intézménynek és az Egyháznak mint hívek gyülekezetének görög eredetű ősi latin neve: az ecclesia (magyarosan: eklézsia, — amely eredetileg az tJr által, az Űr részére, a Vele való közöségre e világból — zsidóságbólpogányságból — kivetett, egybegyüjtöttet jelentett!) igen hamar annak az épületnek a megjelölése is lett, ahol a kegyelem szent eszközeiben hozzánk aláhajló mennyei Király egészen közel jön népéhez, hogy valóságos életközösségre lépjen vele. Ennek a háromnak és mégis egynek (egyház-gyülekezet-templom) igazi belső összefüggése és létalapja az incarnatio tényében, Isten emberré levésének karácsonyból nagypéntekbe-húsvétba mutató csodájában van! — Ezért és méltán nevezik a II. és III. század határéveinek atyái, pl. Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Hippolytus a templomot, a keresztyén istentiszteleti helyiséget általában bazilikának, vagyis a Király házának, Isten házának, az Űr házának (és így az imádság házának is, — v. ö. Máté ev. 21:13); — jóllehet mindenkor tudatában vannak annak a kinyilatkoztatott igazságnak, hogy Isten kegyelmi jelenléte és munkássága, az Egyház istentiszteleti élete, liturgiája nincs kizárólagosan egy helyhez kötve, hanem az ige és a szentségek Krisztus-rendelte használatához. Amint az Egyháznak előképe és — tökéletlen — példája az ótestamentumi gyülekezet, úgy bizonyos tekintetben az Egyhez istentiszteleti helyének, a keresztyén templomok előképét láthatjuk az ószövetségi szent sátorban és a jeruzsálemi templomban. — Természetesen magától értetődik az, hogy amint az egészen más ótestamentumi istentisztelet, kultusz célhoz ér, véget ér és megszűnik az Egyház megalapításával és a kegyelmi eszközök szolgálatával, az Egyház liturgiájával, — éppen úgy az ótestamentumi szent hely is csak önmagán túlutaló és az eljövendőt példázó előkészítője lehetett a keresztyén templomnak, az Egyház liturgikus szolgálatára bárhol létesített szent helynek. Az ótestamentumban a szent sátor: Istennek népével, illetve a nép képviselőivel való találkozási helye, tehát az Istennel való közösség helye, amelyet Isten jelenlétének bizonysága tett szentté (Exod. 25!). -— Bár az üdvösség Isten kegyelmes akarata szerint kezdettől fogva egyetemes, vagyis minden ember számára készített, mégis az Űr egy Általa meghatározott és létesített közösséghez való tartozáshoz kötötte az áldás ígéretét és öröklését (Gen. 12!). —- A szent sátor a kinyilatkoztatásnak, isten kegyelmes leereszkedésének, népével való együtt-lakozásának a színhelye, ahol tudtul adja akaratát és ahol megtalálható (Exod. 25:8, 22). Istennek és választott népének ez a közössége — az ótestamentumi szent sátorban — előképe annak a kegyelmi közösségnek, amely az Űjtestamentumban, az egyház idejében — szerte a világon — a kegyelmi eszközökhöz kötötten valósul meg (Máté ev. 28:20.). A szent sátor szolgálatát később a templom látja el az Ótestamentumban (I. Krón. 17:1 és II. Krón. 3:1 és kk; Ezékiel 40 és kk fejez.,Ézs. 2:2 és 4:4). A jeruzsálemi templom Isten jelenlétének bizonysága, Isten lakóhelye az emberek között; itt mutatják be Neki áz áldozatokat és itt részesül Isten népe az áldozatok gyümölcsében. — De az ótestamentumi templom minden ígéret-hordozó dicsősége is csak halvány hajnal-pír ahhoz a tündöklő fényességhez képest, amely a — teremtés hajnalán megígért üdvözítőnek — testté lett Istenfiának szent születésekor erre a világra áradva felragyogott, hogy Benne világosság, váltság és üdvösség készíttessék mindenkinek (Luk. ev. 2:22—38). — A szentek szentjét magában foglaló egyetlen templomnak szinte előcsarnokai a zsinagógák: a zsidó nép szent gyülekező-helyiségei, amelyekben a »törvény és a próféták« olvasása és magyarázása, valamint az imádság (zsoltár) tartotta össze Isten népét. — Jézus Krisztus földrejöttével és váltságmüvével megszűnt az Istennel való közösségnek Jeruzsálemhez, vagy valamely más helyhez kötöttsége (Ján. ev. 4:21—24), — s amióta az Isten Fia megjelent a szent helyen (Luk. 2:22 és kk.), Ő az igehirdetésnek (u. o. 38. v.) és az imádságnak a tárgya (u. o. 28. és kk. v.; v. ö. Lukács ev. 4:14—21!). — A jeruzsálemi templomban bemutatott és a názáreti zsinagógában első' prédikációját megtartó Üdvözítőt egész működésében az Űr háza iránti féltő szeretet emészti és vezeti (Máté ev. 21:12—13). A zsidóság azonban ellene mondott Urának. Megátalkodottságig menő hitetlenségében elvetette az Üdvözítőt és keresztet készített Megmentőjének. Az Űr tanítványait pedig kirekesztették abból a közösségből, amelynek Isten akarata szerinti egyetlen értelme a Reá való-