Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

és 16. ábra.) Különösen a középső tér oszlopállásainak a karzati mellvédekkel való összeszerkesztésében — a karlsruhei példában a karzat kétemeletes — továbbá forma tekintetében is sok azonosság tűnik elő. Ennek az antik bazilikából levezethető rendszernek bazilika mintájú rendszer elnevezést fogjuk adni rövidség kedvéért. Eddig tehát, három főrendszerrel találkoztunk: 1. olasz kiindulású rendszerrel, 2. bazilika mintájú rendszerrel, 3. német kiindulású rendszerrel. A három közül az első kettő longitudinális alapelrendezésű, tehát nem jellegzetesen evangélikus templomi térszervezet, a harmadik közeledvén a centrális szervezethez, nagyon alkalmasnak mutatkozott az evangélikus templom liturgikus szükségleteinek kielégítésére. E három rendszeren kívül találkozunk még egyes különleges kialakítású térképzésekkel, de ezek elszigetelt jelenségek és nem oszthatók be nagyobb gyüjtőcsoportba. Ilyenek a kör és ellipszis alaprajzú templomok, de ezek mint térrendszerek nem örvendenek általános elterjedtségnek. Kizárólagosan centrális templomtér az evangélikus térkívánalmakat nem elégíti ki, mert a geometriai térközéppont nem eshetik össze sem az oltár, sem a szószék helyével. Ha tehát az alaprajz geometriai szempontból centrális tulajdonságokat mutat is, a tér szellemi középpontjára, a lelkészi functio helyére való tekintettel mindig eltér a centrikus beosztástól. A szellemi középpont mindig a centrális tér szélén, tehát a geometriai középponttól bizonyoí távolságra foglalja el helyét. A magyar újkori evangélikus templomok tárgyalása előtt szükségesnek mutatkozott az evangélikus templomok rendszereiről megemlékezni egyrészt azért, hogy a különféle kialakításokat megfelelő csoportokba tudjuk foglalni másrészt azért, hogy az egyes csoportoknak történelmi tradicionális talajáig tudjunk hatolni és ki tudjuk mutatni helyüket a középeurópai fejlődési pályán. Vizsgáljuk most meg, hogyan létesültek az evangélikus templomok a reformáció óta magyar földön. E közben csak azokat a mozzanatokat fogjuk megemlíteni, melyek a templom fejlődésére hatással voltak. Az első időben templomok hijján a meglevő katolikus templomokat foglalták el elődeink, miként az német földön is történt és csekély átalakítások után máris használatba lehetett venni azokat. 1517. október 31-én jelent meg Luthei Márton 95 tétele a wittenbergi vártemplomon, öt évvel később —• Magyarországon a legelsők közt — Sopron városában már hirdették az igét az addigi római katolikus bencés, valamint Szt. Mihály templomban. Az evangélikus istentiszteleti helyek kialakulása során a II. József által kiadott türelmi rendelet időpontja, az 1781-ik év fordulópontot jelent. Ezt az időt megelőző korban az istentiszteleti helyek, melyek újonnan létesültek, csak igen szerények voltak, ezt az időt követő korban a szerény kialakítású terek helyett bővebbeket és díszesebbeket létesítettek. Általában azt mondhatjuk, hogy 1781 előtt az istentiszteleteket a legszerényebb körben folytatják le. Ha másként nem adódott, úgy kissé átalakított pajtákat állítottak rendelkezésre, mint a sopronmegyei Bükk községben; Nyíregyházán 1786-ig az új templom építéséig egy átalakított csűrben tartották az istentiszteleteket. Nem egy helyütt zártsorú városi házak udvarán gyűltek össze a hívek. A soproni Szt. György utcában máig is látható az Eggenberger ház udvarán a díszes kőfaragás ú mellvéddel bíró szószék az I. emeleti udvari loggián a főbejárattal szemben elhelyezve. Hogy az összegyűltek eső ellen védve legyenek, ponyvát feszítettek ki — a hagyomány szerint —, az ezt tartó vaskampók most is ott láthatók. Legtöbbször szerény imaházakat építettek azért, mert az evangélikus gyülekezeteknek nem adták meg az engedélyt és a módot nagyobbak létesítésére, noha a lelkesedés a hívek bői sehol sem hiányzott. Az imaházak ebből az időből nem képeztek építőművészeti feladatokat, ezek pusztán a szükségletnek eleget tevő terek voltak. Építőanyagul azt használták, ami legkönnyebben, leggyorsabban és legolcsóbban állott rendelkezésre. Tudomásunk van fából szerkesztett imaházakról, ilyen állott Sopronban, a nógrádmegyei Galgagután, a somogyi Gyékényesen, a tolnai Györkönyön, a veszprémi Ájkán. A belső felület vagy nádazva és vakolva volt, vagy belülről a puszta fafelület látszott. Készítették az imaházakat vertfalból, vályogból is és lefedték náddal, mint a pcstmegyei Csővárban, vagy a veszprémi Bakonyszombathelyen. Tudunk oly megoldásokról, melyeknél a fal belső vázát vesszőfonat képezte és ezt vakolták. Ilyeneket létesítettek Békéscsabán vagy a komáromi Bokodon. Ezen imaházak mellé egyszerű szerkezetű,