Sólyom Jenő: D. Kovács Sándor. Pécs 1943.

4 Nagy idő négy évtized akadémiai, illetőleg egyetemi katedrán. De még tágabbra kell feszülnie figyelmünknek, ha Kovács Sándor irodalmi működésére tekintünk. Még csak 21 éves, a soproni evangélikus teológiai akadémia hallgatója, amikor — 1890-ben — megírja első nyomtatott tanulmányát: „A soproni evangélikus lyceumi Magyar Társaság történeté"-! Attól fogva haláláig forgatja a tollat. A folyóiratok sora közli írásait. Ő maga is több folyóiratot, könyvsorozatot szerkeszt, és külön is megjelent munkái szintén erős tanúi irodalmi szolgálatkészségének. Végig egész közpályáján feladatául érezte az egyházi irodalmi élet szervezését is. Pozsonyban a Protestáns Estéket rendezi, Budapesten a Luther Társaság főtitkári, majd elnöki tisztét viseli. Ötvenkét évre terjedő irodalmi munkássága tehát időben felülmúlja tanszéki működését. Mégis — élőszóval és írásban teljesített munkájának ez a külső versenye mintha fordított arányú eredményt mutatna előttünk akkor, ha Kovács Sándor előadói működését és írásbeli munkásságát hatásukban hasonlítjuk össze. Katedrán és ünnepélyeken tartott előadásai mintha mélyebben szántottak volna a lelkekben, mint az írásai. Ebben minden bizonnyal az volt a döntő, hogy stílusának magyarosságát, ízességét és választékosságát csak az ő romlatlan kiejtése tudta veszteség nélkül kifejezni. A betű gyenge volt erre. De meg kell alkudnunk. A múló idő egyre inkább az írásokra utal bennünket. Hangja egyre halkul, szavának színe elfakul emlékeinkben. írásai azonban birtokunkban maradnak. Ezek változatlanul hű bizonyítékai annak a szolgálatnak, amelyet Kovács Sándor az evangélikus egyháznak tett mint történetíró. Nem lehet azonban úgy emlékezni róla mint egyháztörténészről, hogy ne szóljunk egyszersmind énekköltészetéről és hymnologiai munkásságáról. A történelem és a költészet az ő élete művében nem esetlegesen ölelkezett össze, hanem azért, mert újra meg újra hirdetett meggyőződése szerint a kettő mindig is egymáshoz tartozik. Két évvel ezelőtt Madách történetszemléletéről írt tanulmányában történetírói önarcképéhez is adott vonásokat e mondataiban: „A történelem és költészet bölcsője valaha közös volt. Ugyanaz az életszükség szülte mind a kettőt, — de utóbb kétfelé ágaztak, külön fejlődtek s a fejlődés legmagasabb fokán újra összeértek, mint az egy gyökérről nőtt két fának széles terebélye