Ottlyk Ernő: A pedagógus Luther. Budapest 1942.
1. A nevelés antropológiai alapvetése.
18 gyermeket „fejlődni hagyni", hogy a benne lévő tulajdonságok kibontakozhassanak, mert ez akkor a bűn létállapotában való melengetést jelentené, a nélkül az igény nélkül, hogy a nevelő megkísérelné ebből neveltjét kiszabadítani: Krisztushoz való vezetés útján. A nevelésnek ez a korlátja csak akkor oldódik fel, ha a nevelő a maga igazi és helyes szolgálatát abban látja, hogy az új életet teremteni tudó Jézushoz engedi a gyermekeket, Isten igéje és a szentségek által. Ezért hangoztatja Luther a nevelésben az igehirdetés, a bibliaolvasás, a kátétanulás jelentőségét annyira, hogy ez áll a nevelés szolgálatának a középpontjában. b) A nevelés céljának alapvonalait Luthernek ,,A keresztyén ember szabadságáról" írt irata kettős tételéből vezetjük le. E szerint csak az Isten által megajándékozott és az ő uralma alatt álló, felszabadított ember képes igazi közösségi életre, a mindenkinek való szolgálásra. Az Istentől kegyelmet kapott ember életcélját abban látja, hogy ami „szüksé ges, hasznos és üdvösséges", azt cselekedje embertestvéreivel. Isten visszafordítja a hozzá megtérőt felebarátai felé a szeretet parancsában. A „szükséges, hasznos és üdvösséges" szolgálatot pedig nem valami meghatározatlan, céltalan, alkalomszerű módon végzi a hívő ember, hanem abban az élethivatásban és azon a ponton, amelyet Istene számára kijelölt. A lutheri életszemlélet sohasem tartotta keresztyén életformának a kontemplativ, remetéskedő, a világtól visszavonuló életformát, hanem Isten akaratától megszenteltnek hirdette a becsületes világi foglalkozásokat és a világi felsőbbséget, mert az Isten gyermekének felebarátai felé irányuló szolgálata legcélszerűbben az életpályákon és ezzel rokon közösségi tevékenységekben valósul meg. A nevelés célja tehát egyfelől az, hogy a nevelő engedje Jézushoz menni a gyermekeket, tehát hirdesse Isten igéjét és részeltesse őket a szentségekben, hogy a gyermekek Isten gyermekeivé lehessenek, másfelől pedig az, hogy a gyermeket felkészítse arra a közösségi életre, amelyben felebarátainak keresztyén segítőtársa lehet mindabban, ami „szükséges, hasznos és üdvösséges." E kettősség voltaképpen látszólagos s egységet takar, mert az emberekhez való viszonyunk Istenhez való viszonyunk függvénye, csak az Isten gyermekei tudnak igazi és helyes közösségi életben egymást szolgálva élni. így a nevelés az Istenfiúság egyetlen céljára összpontosul. Ez Isten szuverén akaratából valósul meg ugyan, de a nevelő számára azt a feladatot jelenti, hogy alázatosan beismerve munkája korlátáit, hirdesse a gyermeknek Isten törvényét és evangéliumát, vezesse a gyermeket a Szentírásban való jártasság útján, árassza Isten javait a gyermekre a szentségek kiszolgáltatása révén; a felebaráti szolgálatra felkészítse, a közösségi életben való jövendő munkálkodáshoz szükséges isme-