Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

II RÉSZ. Anselmus váltságról szóló tanításának megvitatása. Minden ismertetés, bármennyire törekedjék is elfogulatlan tárgyszerűségre, egyben értelmezés is. Ezalól nem kivétel tanulmányunk első része, a Cur Deus homo elemzése sem. A kérdés azonban az, hogy minek alapján értelmezünk és mennyire küzdünk korunk és a magunk gondolatainak beleolvasása ellen? Az utolsó száz esztendő uralkodó hatalmassága, a „modern theológia" eltorzította a skolasztika történeti képét. Baur Ferdinánd Keresztély pl. így rajzolja meg: „Feladata volt az egyházi hit tartalmát elemezni és a bíráló értelem előtt igazolni, annyira megérthetővé és fölfoghatóvá tenni, hogy az emberi gondolkozás elfogadhassa, mint alapjaiból levezetett és észszerű igazságot".

1

) Nyilvánvaló, hogy Anselmus sem menekült meg a félreértéstől. A „fides quaerens intellectum", a „fidei ratio" és a többi Anselmus használta fogalom szinte egyértelmű lett náluk a felvilágosodás „értelem"-fogalmával. Ilyen módon megtették Anselmust racionalistának. Csak az különös, hogy tanítását mégis elutasították. A felvilágosodás hatása alatt állók azért, mert szerintük helytelenül használta az „értelmet", a romantikus theológusok azért, mert ők a kedély és az érzelmek területére korlátozzák „a vallást" és így szembefordulnak az értelmet túlsúlyra juttató kegyességgel. Az idegen szempontok alapján megítélt Anselmusról azután lehet ilyen véleményt is megkockáztatni: „Alig volt valaha a régibb és az újabb korban egyaránt, elszántabb s valljuk meg: naivabb racionalista a mi írónknál, ki ennyire megfeledkezik arról, hogy a vallás elsősorban nem az ész dolga, hanem a szívé; aki végkép nem uet számot a fides christiana mivoltával. Méltán mondja Harnack !) Baur F. Chr.: A középkori keresztyén egyház. Fordította: Kovács Ödön, a második német kiadás után. 1882. A Magyarországi Protestánsegylet kiadása. 187 1.