Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
Az eddigiekből kiviláglott, hogy az egyetlen elégtétel, amely végzetes adósságunkat rendezheti és az Istennel való megszakadt közösségünket helyrehozhatja, szükségképpen Krisztus halála; továbbá az is, hogy Krisztus önfeláldozása, jóllehet botránkozás az értelmünk számára, mégsem ellenkezik Isten irgalmasságával és igazságosságával. Most azután megkíséreli Anselmus, hogy belátásra segítsen abban a nagy kérdésben, Krisztus elégtétele hogyan eszközli szabadításunkat. 112 ) Régebbi gondolatokat is felelevenít, de mégsem ismétel, hanem merőben új fordulattal érvel. — Nemcsak valamit ad Krisztus Istennek, hanem magamagát, végtelenül értékes életét (pretium), amikor engedi, hogy megöljék az igazságért. Krisztus teljesen Istennek ajándékozza oda magát. Mert csak az szánja oda magát Istennek teljesen, csak adja meg magát Istennek életre-halálra, aki érte az életet is kész feláldozni. Az Isten-ember halála tehát nem közönséges halál, mégcsak nem is vértanúság. Semmi más halálhoz nem fogható az övé, mert nem volt és nem is lehet még egy olyan élet, mint amelyet ő áldoz fel. Továbbá egyedülálló azért is, mert azt adta, amire nem volt kötelezve. Mindenki más csak azt adhatja, amivel amúgy is tartozik. És most következik az új fordulat. Krisztus szabadon választhatott, hogy vállalja-e a halált vagy elkerüli. Az utóbbi is módjában állott. Ö azonban önként a halál mellett döntött és így azt cselekedte, ami kedvesebb Isten szemében. Jutahna van ezért Isten előtt (praemium), mert ez a cselekedete érdem-számba megy (meritum). 113 ) Krisztus érdeme az, hogy. meghozta a váltságszerző elégtételt Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére. 114 ) U2) Restat ergo nunc ostendere, quomodo illa solvatur deo pro peccatis hominum. I, 18. Sch. 61, 3. 113 ) Krisztus érdemének megalapozása nem meggyőző Anselmusnál. (Hermann, Rudolf: Christi Verdienst und Vorbild. 461. s köv. 1.) Itt üti fel a fejét legerősebben a korabeli kegyesség szelleme és noha nem jut döntő szóhoz, mégis feszültségbe kerül Isten feltétlen akaratával és kegyelmével. Érthető, hogy katolikus theológusok éppen ennek a helynek alapján szeretik Anselmust értelmezni. II., 18. Sch. 61, 37. s köv. U4) Immi maximé decet táléra patrem tali füio consentire, si quid vult laudabiliter ad honorem dei et utiliter ad salutem hominum... I, 10. Sch. 17, 22.
