Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
kezett be, meg nem ismételhető, vissza nem vonható és semmivé nem tehető módon. A megtestesülés csodája a legszorosabb kapcsolatban van a golgotai áldozattal, mert annak az útnak a kezdete, amelynek célja, vége és értelme a kereszt. Itt a kereszt előtt vetődik íel a végső, a kulcs-kérdés, amely az evangélium megértésének a nyitja. „Miért halálával üdvözíti az embert az emberré lett Isten, amikor úgy látszik, mintha más úton is eléghette volna?" 99 ) Az rnár kiviláglott az eddigiekből, hogy az Istenemberen kívül nincsen mentség. Csak nála, kizárólag az ő személyében találhatjuk meg, amit annyira keresünk, a megváltást. Felbukkan azonban a kérdés: nem szolgálhatna-e élete is szabadító elégtételként? Vájjon miért kell meghalnia ahhoz — sőt szükségképpen —, hogy megszerezhesse számunkra az üdvösséget? Az Isten-ember földi élete magasztos és értékes, mert teljes odaadással, engedelmesen vetette alá magát Isten akaratának. Jóságos élete egyetlen a maga nemében. És annál kedvesebb nekünk, annál jobban szerethetjük, mennél nagyobb a jósága. Micsoda jóság ez! Minden bajunkban osztozik, nyomorúságunkkal közösséget vállal. Teljesen azonosul velünk. Azonban élete mégsem lehet elégtétel, bármilyen értékes is, úgy, hogy az egész történetből, az emberiség sorából páratlan módon messze kimagaslik, noha olyan, hogy nincs és nem is lehet hozzá fogható, mert az igaz és jó életre emberré létele miatt kötelezve volt. Elégtétel pedig csak olyan cselekedet lehet, amellyel nem tartozik Istennek. Csak a kelleténél több mehet elégtétel-számba. 100 ) Mivel az Isten-ember élete magasztos és értékes létére sem lehet elégtétel; nem marad más lehetőség, mint hogy e felséges személy halálára gondoljunk. De vájjon Jehet-e a halála elégtétel? Vájjon nincs-e erre is kötelezve? Nem jár-e a halál együtt emberi természetünkkel, amelyet magára vett? Az Írás igazságát érvényesíti Anselmus, amikor rámutat, hogy a halál csupán megromlott emberi természetünknek elválaszthatatlan 99) II, 18. Sch. 60, 30. wo) II, 10.—13. fejezetek.
