Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.

3. fejezet. A második szakasz: Ember nem tud elégtételt adni! (I. könyv, 20—25. fejezet.) Elégtételre van szükség az üdvösséghez, ez a második következtetés-sor kiindulása. Vájjon ki tudja megadni? Hol lehet megtalálni és megszerezni ? Nem nagy általánosságban, de egészen személyre szólóan teszi fel Anselmus a kérdést: „Mondd meg hát: mit tudsz te adni bűnödért Istennek?"

60

) Boso egy csöppet sem zavarodik meg, hanem elkezdi felsorolni a középkori kegyesség gyakorlatát: „Megtérést, töredelmes és alázatos szívet, önmegtartóztatást, különféle testi sanyargatást, az adakozásban és megbocsátásban jelentkező könyörületességet és végül engedelmességet". Anselmus azonban könyörtelenül firtatja tovább: „Mi az, amit Istennek adsz mindezekben?" Most már nyugtalankodva próbálja meg Boso részletezni az ember teljesítményeit: „Hát vájjon nem dicsőítem-e Istent, amikor az ő félelme és szeretete miatt szívbeli töredelemmel elvetem magamtól az e-vüági örömöket, vagy amikor önmegtagadásban és sanyarú munkában ez élet gyönyörűségeit és kényelmét lábbal tiprom, amikor mindenemet szétosztom adakozásban, amikor megbocsátok és engedelmeskedem Istennek?" Boso önbizalma alól azután végleg kirántja a talajt Anselmus: „Ha olyasmit adsz, amivel úgyis Istennek tartozol, — ha nem vétkeztél volna is, — nem számíthatod be ama tartozásod törlesztésére, amely bűnöd miatt terhel. Amit pedig felsoroltál, azzal eleve Istennek tartozol".

61

) eo

) I, 20. Sch. 31, 30. s köv. A következőkben Boso a népi kegyesség felfogását szólaltatja meg, amely nem ismeri a dogmatika alapvető különbségeit az üdvösség megszerzése, a megváltás eseménye, valamint a megváltás gyümölcsének elsajátítása között. «) I, 20. Sch. 32, 1.