Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
„a többi dolgokkal közös név és kifejezés is kétségkívül merőben mást jelez"; értelmük semmiképpen sem azonos a közszájon forgó jelentésekkel. 51 ) Anselmus érvelése akkor meggyőző, ha vagylagos tétele, „elégtétel vagy büntetés" megáll és minden lehetséges esetet magábafoglal. Nem lehetséges-e azonban harmadik eset? Vájjon nem abban nyilvánul-e meg Isten jósága, hogy elengedi vagy legalább is enyhíti a büntetést? Nem teszi-e lehetővé mindenhatósága és nem követeli-e jósága? Miért tart számot elégtételre? Vájjon nem szerethet-e minket egyszerűen, minden feltétel nélkül? Könnyű felismerni ezekben a hangokban a „modern vallásosság" szellemét, amely azonban már Anselmus előtt sem volt ismeretlen. Komolyan számol, de kénytelen leszámolni is vele, úgy, hogy kimutatja az írás tanúságtételével való ellentétét. Ennyire világosan, mint itt, kevés helyen derül ki, hogy Anselmus a kinyilatkoztatás alapján gondolkozik és nem értelmére támaszkodik. Mindenekelőtt ezzel vágja el ezt a jogosnak tetsző ellenvetést: p ,Isten így akarta". 52 ) Isten akarata az, hogy egyedül az elégtétel nyissa meg a bűnös előtt a kivezető utat a szabadulásra. De azután megmutatja az okát is, hogy miért akarta Isten. Azért, mert ő nem hunyhat szemet a bűn előtt, nem veheti könnyen a bűn dolgát és nem engedhet a büntetés szigorúságából. „Az ilyenfajta irgalmasság" — amilyent ellenfelei emlegetnek — „szerfölött ellentmond Isten igazságosságának, amely nem felelhet másként a bűnre, mint büntetéssel. Ezzel az „irgalmassággal" Isten önmagával jutna ellenkezésbe; éppen ezért az efféle- irgalmasság lehetetlen". 53 ) A bűn rendbontása nem maradhat annyiban, mert ha elnézné Isten, akkor egyformán bánnék a bűnössel 5,1) Si quando Uli cum áliis nominis alicuius communio, valde vrocul dubio intelligenda est diversa significatio. Monol. cap. 26. Sch. 33,10. si quando de illa dicitur aliquid verbis, quae communia sunt aliis naturis, sensus nullatenus sit communis... ib. cap. 65. Sch. 56, 35. 52) hoc modo voluit. I, 10. Sch. 17, 28. 53 ) derisio est, ut talis misericordia deo attribuatur. I, 24. Sch. 36, 32. Verum huiusmodi misericordia deinimis est contraria iustitiae illius, quae non nisi poenam permittit reddi propter peccatum. Quapropter, quemadmodum deum sibi esse contrarium, ita hoc modo illum esse misericordem impossibile est. ib. Sch. 36, 37.
