Urbán Ernő: Krisztus keresztje. Budapest–Sopron 1941.
taszítást. Ezáltal pedig szükségképpenivé teszi a másikat: az •elégtétel megszerzését. 48 ) Isten ígéretét azonban csak akkor látjuk igazi mivoltában, ha nem felejtjük el, hogy ugyanaz a felséges Úristen köti le magát benne, aki a bűnössel csak haragját éreztetheti. 49 ) Isten dicsősége nemcsak ítéletének szigorúságában és szoros igazságában nyilatkozik meg, hanem még sokkal jobban szeretetében. Hiába látszik, mintha az ember engedetlensége keresztülhúzhatná Isten tervét. Az ígéret nem hiúsulhat meg. „Hát vájjon nem tűnik-e ki eléggé annak elégséges oka, hogy Istennek mindazt meg kellett tennie, amiről beszélünk? Hiszen az emberi nemzetség, az ő drága alkotása, teljesen elveszett volna; az pedig lehetetlen, hogy amit Isten az emberről elhatározott, semmivé legyen. Másképpen azonban nem valósithatja meg szándékát, csak úgy, ha az emberi nemzetségnek ő maga, a Teremtő, szerez szabadulást". 50 ) Ez a szabadulás az élő Isten cselekvése. Ezt nevezi elégtételnek a Cur Deus homo. Az „elégtétel" kifejezést igazán theológiai értelemben kell vennük és nem értelmezhetjük sem világi, sem pedig az egyházban lábrakapott vallásos jogi hasonlóságokból. Itt is komolyan k;ell vennünk Anselmus felismerését, hogy Isten dolgaiban 48) A 16.—18. fejezetekben Anselmus az üdvözülők számával és a bukott angyalok pótlásával foglalkozik. Nagy Béla szerint ennek az okoskodásnak alig van kapcsolata a vezető gondolatmenettel, (i.m. 19, 1.) Holott, ha kissé terjengősen is, de az egész munka egyik alapvető fel^ tételét dolgozza ki itt Anselmus. Hasonló tárggyal foglalkozik a De casu diaboli is. Augustinus nyomán (Enchiridion. cap. 29. MS XL, col. 246 és De civitate Dei I, XXII, 1 MS XLI, coL 752), de önállóan arra az eredményre jut Anselmus, hogy valószínűleg több a megváltottak száma, mint a bukott angyaloké és a pótlásukon felül is hív el Isten az üdvösségre. Nagy Béla tévesen lát itt ellentétet közte és mestere között. Az eleve elrendelést összekapcsolja Anselmus a végső dolgokkal. Ezzel fejezi ki, hogy Isten akaratában látja üdvösségünk alapját és bizonyosságát. Ezért vonhatja meg a keresztyén gondolkodás (spekuláció) határát: csak addig kaphat teret, amíg nem veszélyezteti a lelkeket. A határ: animae periculum. I, 13. Sch. 28, 13. s köv. 4») Non enim illum latuit, quid homo facturus erat, cum illum fecii, et tarnen bonitate sua illum creando sponte se, ut perficeret inceptum bonum, quasi obligavit. II,' 5. Sch. 41, 32. 3») I, 4. Sch. 8, 23.