Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Budapest–Győr 1939. (A Keresztyén Igazság könyvtára)

FÜGGELÉK, - VI. A BORNEMISZA-IRODALOM

késze volt. Bornemisza tulajdonképp mindig a más kenyerét ette. Rendesen udvarnál paposkodott. Szolga volt, de aki eszénél és hivatalánál fogva kivételes és épen ezért nehéz helyet foglalt el a főúri várkastélyban. Nyugtalan és vállalkozó természete sokszor kimeríthette pártfogójának türelmét. Hihetőleg sokszor űlt a nyakán ezzel vagy azzal a kérelemmel. Másrészt urának öröme is telhetett kegyencében, mert volt hatása működésének. Prédikátorának hatásköre nem- volt csekély hazánk északnyugoti részén. Fáradhatatlan szorgalommal, odaadással tudott dolgozni, majd tekintéllyel, majd tolakodással föllépni, úgyhogy az országgyűlésen is beszélt. Előkelő származása és családi összeköttetései oly előnyöket szereztek neki, melyekkel más reformátorok nem bírtak. Valami nemesség és választékosság ugyan nem érzik ki irataiból; de mikor meg is alázza magát, akkor sem süllyed a porba. Ellenségeitől sem könnyen ijed meg. Tudja, hogy előkelő magyar nemes, a kit nem igen szabad bántani, a kinek szökésén talán azok is örültek, a kik Bécsben fogva tartották. Mint egyszerű reformátor, értett az úri módhoz, úgy látszik becsessé tudta tenni munkásságát, megbecsülte filléreit, de nem kímélte ott, hol családja jólétéről volt szó. Szerette, ha sokan vették körül, de ő mindnyájoknak tudott foglalkozást adni. Hisz korán elhunyt, 10 éves Peti fiának is a templomban és otthon előimádkoznia kellett. Bornemisza mindamellett nem rokonszenves alak, de nem is lehet; az az örökös élet-halál harcz, melyet ellenségeivel vínia kellett, mindig izgatta képzeletét, háborította kedélyét. Nagyon szerette az erős vastag színeket. Habár erkölcsi oktatásai okosak, helyesek, üdvösek; szüntelen lángoló gyűlölete irályából is kitörli a mérsékletet, mi nélkül szép stíl nem lehet. Bőven használja a rikító színeket, a mi erős képzelő tehetségre mutat, de gyarló az ízlése. Száz meg száz gondolat és kép hullámzik fejében, soha sincs fogyatékán az írni valónak, ismételni is ritkán ismétli magát, magántörténeténék ügyes beszövése csak néha teszi reánk a fecsegés hatását, jó magyarsággal és világosan fejezi ki magát; életének alkonyán azonban kezdenek változni az idők, a katholicismus újra fölemeli a fejét és jelentkezik a reactio, melyet egy ideig sikerrel nyomott el. — A legújabb ideig maguk a protestánsok között is kétes volt, vájjon lutheránus vagy kálvinista volt-e Bornemisza. Thúri Etele lelkész kis dolgozata a kálvinisták részére döntötte el ezt a kérdést. Bornemisza soha sem bántotta a lutheránusokat, mert csak a katholikusok ellen küzdött, a lutheránusokkal szemben nem igen jelezte eltérő álláspontját, úgy hogy sokan és sokáig a lutheránusok egyik nagy tekintélyű püspökének tartották. Püspök volt ugyan, de nem lutheránus." RUPP KORNÉL: Telegdi és Bornemisza. Irodalomtörténeti tanulmány. Budapest, 1898. E száz oldalas tanulmány lényegesen eltér minden eddig említettől. Előszavában igen helyesen megjegyzi, hogy a XVI. és XVII. század vallásirodalmát, — irodalmunk egyik legértékesebb részét, — eddig nagyrészt •csak bibliográfiai szempontból ismerjük. Alig akadt valaki, aki ennek az irodalomnak szellemét kutatta volna s így ami ezt az irodalmat éppen kiválóvá, jellemzővé teszi, kevéssé ismerjük. — Az eddigi tanulmányok a lexikális biográfiának tettek szolgálatot, de nem az igazi irodalomnak, amely a kor képét akarja ismertetni. — A századvége értékelését több évtizeddel megelőző ítélettel szögezi le, hogy a maga korának két legkiválóbb íróiát mutatja be: Telegdit katholikus, Bornemiszát protestáns részről. Az első fejezetben theológiai álláspontjukat próbálja feltárni, éspedig úgy, hogy sorraveszi Bornemisza Fejtegetésének Telegdi Feleletében fennmaradt részeit, hozzávetve Telegdi refutációját. Így elég szemléletes képet kapunk a két ellenfél harcának e mozzanatáról, természetes azonban, hogy az egyoldalú forráshasználat miatt Telegdi sokkal jobban jár az összehasonlításnál.—Második fejezetében mint polemikusok kerülnek sorra, most már postilláik alapján, a harmadikban pedig mint írók tétetnek vizsgálat tárgyává.