Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Budapest–Győr 1939. (A Keresztyén Igazság könyvtára)

I I . R É S Z . - VII. TANÚ.

Á törvényre a bíró úgy nézzen, hogy hé Veszedelmét kévánja az embernek, hanem jobbulásat, őrizését és oltalmát. (Fol. P. DCLXXXII.) Fényűzés és tékozlás. Az egyetemes emberi bűnök mellett különleges nemzeti kísértésekkel is találkozunk. A magyarságnak bizonyára már honfoglalás előtti időkből származó keleties pompázó hajlama a török háborúk idején sohasem látott mértéket öltött (A vagyonokat is lehetőleg mobillá kellett tenni, s azok előszeretettel invesztálódtak ékszerekben, ruhában, arany-ezüst neműben.) — A szüntelen fegyverbenállás, Európa zsoldos kalandornépével való állandó kényszerű együttélés is felette megnövelte a léhaságot. — Az emberek egyrésze elmélyülő istenességbe menekül, másik része annál tékozlóbban veti magát az élet örömeinek habzsolásába. Bornemisza nem szűnik hadakozni e romlás ellen: Ez tetszik nékem az német asszonyokba, hogy fő népekis csak tiszta fejér varrást viselnek. Nincs semmi aranyas pillagó köztök, kit az mi nemzetünk köztis az értelmes asszonyok követni kezdettek. (P. IV. 548.) Bezzeg nálunk! Régen egy vármegyébe két nyest subát hallottam, míg békességben és bőségben volt Magyar ország. Most nem nemes az, akinek nincs nyest subája és feleségének bársony kosucskája. — Régen nádorispánnak lejeit hintó szekere, most minden hiútokat kéván. (P. IV. 545b.) A vitézek sem különbek: Deli katonáknak furcsasága: Az mi hős katonáinkis sok jelt töttek maguk felől, midőn előszer nyakatlan köntöst, az után nagy gallérost, végre csapott miszer gallérost válogatnának és hol kurta ujjút, hol igen szorosát, hol igen bőv ruhát kévánnának; hol gombos nadrágot, hol kapcsos nadrágot, hol nagy tollú sarkantyút, hol igen kicsinyt; hol elő, hal hátra rántják az köntöst, hol fél, hol egész vállra .taszigálják. — Mind ezek jele nagy agyafúrtságoknak, az mint nyakukatis ahhoz nyírik. (P. IV. 545.) Köztünkis ennyi gyühösségek támadtak az miszer deliácskák közt, hogy egymásra így köszönnek: Jsten ne mentsen társ, hanem lovad lába alatt fetrengjen az fejed, avagy karóba, nyásba. — És ezt vitézségnek nevezik, nem tudván, hogy ez bűn-