Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. Budapest 1933. (A Luther Társaság kiadványai. Új sorozat XII. Luther-tanulmányok II.)

V. A TANÍTVÁNYOK.

volt a maga napja és ítélete, a hit tüze pedig mindent ki szokott nyilvánítani, amint az utolsó nap mindent nyilvánvalóvá tesz. Röviden: Isten az p igéjében két utat állított elénk: az üdvösséget a hit által, a kárhozatot a hitetlenség által (Mk. 16, 16.), nem említi a tisztítótüzet. Nem szabad elismernünk, hogy van tisztítótűz, mert elhomályosítja Krisztus jótéteménveit és kegyelmét. Azonban meg kell engednünk, hogy a maga körében a földi világra nézve van purgatórium. — A másik kérdés a meghalt szentek közbenjárására vonatkozott: vájjon imádkoznak-e azok érettünk. Luther így felelt: Engedjük meg, hogy imádkoznak! De életük is, imádságuk is ismeretlen előttünk. Nem tudhatjuk, hogy haláluk miképpen lenne élet. Ám vessék ez ellen, hogy szent Ambrosius könyörgött halála után Theodosius császárért; ezt reáfogják. Ám legyen, hogy Augustinus imádkozott anyjáért, Monicáért; mégsem bizonyít semmit, s az ő írásait sem fogadhatjuk el, legfölebb, ha egyeznek a Szentírással. Vagyis nekünk Isten világos igéjéhez kell ragaszkodnunk, nem emberi véleményekhez. — A harmadik kérdés arról szólt: van-e az embernek szabad akarata. Luther azt felelte: ez a kifejezés: szabad akarat, igen gyűlöletes volt az összes egyházi atyák előtt, bár elismerték, mi is megengedjük, hogy az Isten adott az embernek szabad akaratot. De az a kérdés, hogy hatalmunkban van-e ez a szabadság. Méltán nevezhetnők változó, ingatag akaratnak, melyet az Isten belénk helyezett; mi szenvedőlegesen cselekszünk, miként a fazekas ugyanabból az anyagból készíthet edényt ékességre és szégyenletes célra. így a mi szabad akaratunk is szenvedőleges, nem tevőleges, mert nincs hatalmunkban. — Végül utasította, hogy olvassa a Bibliát és Melanchthon Loci communesét. A magyar diák kérdéseinek és Luther feleleteinek ilyen fennmaradása több szempontból érdekes. Látszik, hogy a magyar diákok közt is akadt olyan szerencsés, aki vendég lehetett Luther asztalánál. Ez annál becsesebb ismeret, mert nyilván olyan magyarról van itt szó, akinek a nevét a beszélgetés feljegyzője nem érdemesítette a megörökítésre, vagyis nem az ismert nevű magyarok közül való volt. Nem is sejthetjük, melyik volt a sok tekintetbe jöhető magyar hallgató közül. — Megfigyelhetjük továbbá, hogy Luther valóban tudott tanítómestere lenni tanítványainak, íme, most is elbeszélget komoly dolgokról, holott étkezésnél ül együtt a háznépe. Ez a névtelen diák viszont még ilyen alkalommal is tanulni akart a nagy professzortól, hiszen talán épen őérte tette meg az utat Magyarországról Wittenbergbe. S mindennél szinte fontosabb az, miket kérdezett az ismeretlen tanítvány. Ez annyira lényeges, hogy ha talán