Jánossy Lajos: Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon. Budapest 1932.
Bevezetés - 3. §. A magyar istentiszteleti élet megújhodásának szükségessége
8 lakozék miközöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal (János evang. I : 14). 7) 3. §. A magyar istentiszteleti élet megújhodásának szükségessége. Ha a mondottak alapján figyelembe vesszük a mi ténjleges magyar viszonyainkat, magyar evangélikus egyházi életünket, — lehetetlen meg nem látnunk, hogy milyen nagy szükség van istentiszteleti életünk megújhodására. Ezt általában nem is vonják kétségbe. Mégis igen közeli az a veszély, hogy az egyéni kedvtelések előtérbe helyezése teljesen elhomályosítja magyar istentiszteleti életünk elsorvadásának és az egyházi élet tengődésének igazi okát, amely tulajdonképen abban van, hogy a mi magyar evangélikus keresztyénségünk — idegen hatások uralomrajutásának a következtében megromolva — hűtlen lett önmagához és igen sok vonatkozásban csak torzképe annak, aminek pedig élő hordozójának kellene lennie: a lutheri reformációban az ősi, apostoli evangélium erejével megújhodott keresztyén evangélikus anyaszentegyház Istenben való életének ... — Hol vannak a mi magyar gyülekezeteink, amelyekben a templom, az Isten háza valóban az élet középpontja, állandó éltető forrása?! — Hol vannak a mi gyülekezeteink, amelyeknek istentiszteleti életében még valóság a „verbum et sacramentum" evangélikus igazsága?! — Hol vannak a mi gyülekezeteink, amelyekben a Krisztus szent testének és vérének áldott szentsége még valóban az istentiszteleti élet legfőbb szerves részét, a szívét képezi és nem lett az valami jelentéktelen ,,függelék"-ké, amely évente néhányszor az „istentisztelet után" éppenséggel még helyet kaphat a gyülekezet kisebb-nagyobb töredékének a lelki életében?! — Nem vesszük észre, hogy milyen természetesen, benső szükségszerűséggel süllyedtek egymásután templomaink az emberi gyülekezőhelyek, felnőttek számára való „vasárnapi iskolák" színvonalára, amelyeknek a kapui hetenként egy-két órára még ugyan kitárulnak, hogy a „gyülekezet" néhány százaléka „meghallgassa" a prédikációt, — de nélkülözhetetlen jelentőségük már csak a múltnak az emlékévé halvá7) Azt talán említenünk is felesleges, hogy a mi „istentisztelet" szavunk éppen nem valami szerencsés képződésű, mert alakilag igen alkalmas arra, hogy a felületes szóhasználatban elhomályosítsa és elferdítse annak a fogalomnak sajátos, tiszta keresztyén értelmét, amelynek tartalmi megjelölésére szolgál. V. ö. Rietschei: Lehrbuch der Liturgik, I : 25.
