Jánossy Lajos: Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon. Budapest 1932.
Bevezetés - 3. §. A magyar istentiszteleti élet megújhodásának szükségessége
9 nyul, hiszen az „egyesületiekkel megrakott és ú. n. „keresztyén" konferenciákon élő újdivatú „vallásosság" sokkal „hatásosabb" eszközökkel és ,,módszer"-ekkel rendelkezik, mint az egyház?! — Hogy „tisztán és igazán" hirdetik-e templomainkban valóban az evangéliumot, hogy az Isten házában, „az imádság házában" naponként leborul-e legalább az Úr szolgája Isten oltára előtt, hogy a szentségek mindenüti hamisítatlanul szolgáltatnak-e ki és Isten titkainak sáfárai hűségesen megőrzik-e az oltár tisztaságát, 8) — ugyan ki tulajdonít még manapság az ilyesminek jelentőséget?! — A fontos itt is a „hatás", a „gyakorlati eredmény". Hogy keresztyén evangélikus, ágostai hitvallású evangélikus egyházi élet marad-e ebben az idegen árral úszó. mert belülről megerőtlenedett „vallásosságában, azt igen könnyű megállapítania mindenkinek, aki ismeri az evangélikus keresztyénségnek, a lutheri reformációnak a lelkét és ebből fakadó organikus életformáit és azután figyelmesen megvizsgálja a mi jelenlegi magyar evangélikus életünk képét és azt az utat is, amelyen ide eljutottunk! . . . Éppen ezért már most hangsúlyozottan ki kell jelentenünk, hogy amikor motívumokat kívánunk nyerni magyar istentiszteleti életünknek, a magyar liturgiának megújhodásához, semmiképen se vehetjük azokat idegenből, evangélikus anyaszentegyházunkon kívüli tényezők közül, — mi nem meríthetünk idegen forrásokból. Azt is hangsúlyozzuk, hogy azokat az egyébként talán egyáltalában nem jelentéktelen megállapításokat se tekinthetjük itt döntő érveknek, amelyeket különösen az ú. n. „művelt közönség" soraiból hallhatunk, hogy t. i. az egyszerű ének, imádság, szentírási lectio és prédikáció ma már nem elégítheti ki őket, hanem kell lenni az istentiszteletben valami „művészi elemnek", változatosságnak, hogy ők is — kapjanak „valamit". Ennek az esztétikai szempontnak az érvényesülése csakis 8) Szomorú bizonyságokként talán elégséges itt utalnunk egyrészt papságunk imádságos életének nagy általánosságban rendetlen voltára, az Úrvacsora szentségének ritka élvezésével a gyülekezetnek mutatott rossz példaadására és a gyónásnak jóformán teljes elpusztulására, — másrészt pedig az egyházi mivoltunk öntudatlanságát ugyancsak fájdalmasan igazoló, ú. n. ,,közös" istentiszteletekre, a „protestáns" vagy „keresztyén" konferenciákon divatba hozott „közös" úrvacsora-vételekre, idegen lelkészeknek evangélikus templomokban való szereplésére, slb. —• Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, vájjon hány magyar templomunkban ismeri és énekli is szíve szerint időről-időre a pap és a gyülekezet ősi litániánk imádságát: „ .. . Minden kárhozatos hitetlenségtől és tévelygéstől!" — „őrizz meg Jézus!" és „Hogy te minket minden eretnekségtől, szívbeli hűtlenségtől és lelki vakságtól kegyelmesen megőrizz! Hogy szent oltáraidat bűnös beszennyezéstől mindenütt tisztán megoltalmazd!" — „Hallgass meg minket, kegyes Úr Jézus!"
