Jánossy Lajos: Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon. Budapest 1932.
Bevezetés - 3. §. A magyar istentiszteleti élet megújhodásának szükségessége
11 ínséges magyar viszonyaink között ideje már meglátnunk, hogy elég volt a hamis jelszavakkal lelkünket, egész egyházi életünket megrontó idegen befolyásokból, amelyek különböző ámításaikkal éppen elég messze vittek arról a keskeny útról, amelyen az anyaszentegyház Ura és Királya a wittenbergi Márton atya szent szolgálatával, valóban egyetemes, egyházi jelentőségű hittapasztalatával napvilágra hozta a tiszta apostoli evangéliumot és amely keskeny úton járva, minden tévelygéssel, „más szellemmel" szemben megőrizte Krisztus királyságát a keresztyén életben. Ideje már meglátnunk, hogy megújhodásunknak, diadalmas jövőnknek csakis egy útja van és ez a tiszta evangélikus egyháziasságé, amely éppen mint szüntelenül Istenben való élet: — a kegyelem szent eszközeinek az erejével minálunk is csak igazi liturgikus élet lehet! 1 0) jelző (xatá TOÍ Ö^ou-ból eredve) egészet, szakadéknélkiilit, töredéknélkülit, az egész evangéliumi igazságot egyetemesen, hiánytalanul és helyesen magában foglalót jelent minden particularismussal és szakadársággal szemben. Ilyen értelemben valljuk az Ágostai Hitvallás bizonyságtevőivel: mi vagyunk az igazi, a catholica ecclesia, nem pedig Róma. A lutheri reformáció ugyanis nem alkot új egyházat, nem hoz új vallást (amint ezt ellenfeleink nagy örömére sokan a mi sorainkban is balgatagul vélik!), hanem a régi egyház megújhodását szolgálja az apostoli evangélium hittapasztalatával. Méltán nevezi tehát az Apologia az Ágostai Hitvallást „pia et catholica confessio"-nak (Apol. XIV : 26; Symb. 20(5), amelyen végesvégig vonul a hitvallóink számára olyan természetes bizonyosság hirdetése: mi vagyunk az egyház (fixupia>ci')é>c>tXriaía) és azok csinálnak új felekezetet, akik nem engedik, hogy az üdvösség evangéliuma legyen a Krisztus egyházában a fő, a minden. A katolikustól lényegesen különböző, egészen más valami az, ami római. Míg az igazi értelemben vett evangélikus és az igazi értelemben vett katolikus azonos fogalmat fejez ki és ezért összetartozik, — addig a „római" és a „katolikus" egymást kizáró ellentétet képvisel. Ami tulajdonképpen katolikus, az nem római és ami igazán római, az nem katolikus. Hogy a reformátor számára milyen magától értetődő volt ez mind és hogy mennyire tudatában volt ő az evangélikus keresztyénség katolikus jellegének és igazi egyházi mivoltának, arra nézve lásd még Luther vallástételét a smalkaldeni cikkekben: „Nequaquam largimur ipsis" (sc. Romanis), „quod sint ecclesia, quia revera non sunt ecclesia!" — Art. Smalc. pars III. art. XII : 1; Symb. 324. A XVII. század nagy igazhitű dogmatikusa, a jénai Gerhard János büszkén írja evangélikus dogmatikájának az élére a „catholica" jelzőt. l ü) Félreértések elkerülése végett már most megjegyezzük, hogy az egyház liturgikus életének gazdagságára való tekintettel, az anyag nagy terjedelme miatt a következőkben csakis az egyházi életünk szempontjából valóban centrális jelentőségű, a „verbum et sacramentum" szétszakíIhatatlan, organikus egységén felépülő, ú. n. „főistentisztelet"nek, helyesebben: a csonkítatlan, teljes liturgiának a kérdéseivel foglalkozhatunk. A vasárnap és ünnepnap reggeli istentiszteletek, a délutáni prédikációk és könyörgések rendje, az ünnepi vecsernyék, azután az egész
