Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

6 III. véseivel, berendezkedéseivel egy másik, súlypontjával látszólag teljesen e világon kívül eső eszményt is tudott alakítani : a szerzetes eszményét. A következetlenség azonban csak látszólagos. Amint a nőtlen világi pap engedelmessége fokozása a családjához kötött átlag-keresztyén engedelmességének, úgy viszont ennek fokozása a világból teljesen kiszakadt s így teljesen a pápaság rendelkezésére álló szerzetesé. Az e világi uralomra törő pápaságnak épen ezért legkövetkezetesebb nevelési eszményét a szerzetesben kell látnunk, aki mindent, ami a világhoz köti, széttép, még a vérség kötelékeit is, ráfogja az ostort tulajdon testére is, csakhogy a Krisztusé lehessen teljességgel, ami szerinte azonban csakis azt jelentheti, hogy akarat nélkül való eszköze legyen a Krisztus „helytartójának", a pápának. Mert a pápa szerzetese — ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk — dolgozik és harcol. Egyáltalában nem hasonló a keletnek életét tétlenül elmélázó szerzeteséhez. A világból azért menekül ki, hogy annál teljesebben szolgálhasson e világban legfőbb urának,, a pápának. A lényeget tekintve tehát, a pápaság a nagy tömeg elé s papsága, szerzetessége elé egyaránt ugyanazt az eszményt állítja: az összetört akaratú s összetörten feltétlenül az ő akaratát uraló tömegbe beléolvasztott ember eszményét. Ami szorosabb értelemben vett nevelő munkát a pápaság végzett, az ennek az eszménynek szolgálatában állott. S ami ezzel a céllal nem volt közvetlen kapcsolatban, az csak kelletlenül vállalt teher volt számára. A tökéletes embert, a szerzetest a kolostori iskola nevelte. S ha kész volt magára ölteni az apácafátyolt, itt a kolostor falai között felvette a pápa egyháza a nőnek a gondját is, A tömeget első sorban idomító és féken tartó világi pap a káptalani iskolában nevelődött. Igaz, mind itt, mind a kolostori iskoákban, sőt az apácaklastromokban is világiak is.