Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

25 talában a reformáció elfogadta a humanismus szövetséget kínáló jobbját. Luther és Melanchthou együttmunkálkodásában érvényesült legjellegzetesebben ez a szövetség. Hogy Luther paedagogiája számára mit jelentett ez, láthatjuk, ha a „Németofszág összes városaihoz ker. iskolák felállítása és fenntartása végett" írott művét összevetjük az „Unterricht der Visitatoren an die Pfarrherrn im Herzog Heinrich's zu Sachsen Fürstentum" című munkával, amely Melanchthon műve ugyan, de amelyet Luther négy ízben látott el előszóval s így tartalmával azonosította magát (Keferstein i. m. 269. o.). Amabban a humanismus végtére is csak mint eszköz szerepel, emebben azonban már teljesen az ő kezében van az iskola. Amabban Luther szól hozzánk, az ízigvérig német ember, aki nemcsak azt veti szemére a középkori iskolának, hogy egyik-másikat még 40 év alatt sem tanította meg latinul, hanem azt is, hogy németül sem lehetett megtanulni benne ; aki — helyes paedagogiai érzékkel — már csak azért is ragaszkodik a klasszikus nyelvekhez, mert nélkülük „elvégtére odáig is jutunk, hogy németül sem tudunk helyesen beszélni vagy írni". (Luther művei IV. 162 o., 170 o.). Emebben azonban a humanista világpolgár ridegen kiűzi az anyanyelvet az iskola falai közül s ezzel kiszakítja az embert abból a közösségből, amelyen belül a szabad ker. ember „mindeneknek készséges szolgája és mindenkinek alá vagyon vetve". De van Luther és Melanchthon, a reformáció és a humanismus között még mélyebbreható, még végzetesebb ellentét is. Luther lelke mélyéből gyűlöli Aristotelest, a „kárhozott, nagyralátó, ravasz pogány"-t s műveiről azt tartja: „Pokolba az ily könyvekkel!" Melanchthon, a humanista azonban teljesen ellentétes véleményen van: „Aristotelem maxime velim omnibus studiosis in manibus esse". (Rocholl : Altiora quaero. 7. o.). S Melanchthon e tekintetben hű is maradt önmagához. Humanista volt s maradt mind-