Szelényi Ödön: A protestáns pedagógia eszméje. Eperjes 1908.

————-———— 4 mert a szocialisztikus világnézet, mint látni fogjuk, bizonyos tekintetben hiányos, a mennyiben erős lelki szükségletek kielégítéséről lemondván, nem nyugtatja meg az embert mindenben, és azért nem is olvadhat bele a protestantizmus mindenestül. A mi pedig az ultramontán áramlatot illeti, arra nézve tán azt mondhatni, hogy a mint jött, ügy el is fog tűnni, és ha mégis komoly kulturharezra kerülne a dolog, biztosra vehető, hogy ebben, mint a múltban : felekezeti különbség nélkül velünk, a reformáczió gyermekeivel lesznek nemzetünk legjobbjai és a liberalizmus hívei. Tegyük fel, hogy e vérmes remény nem bizonyul üres ábrándnak, még akkor is hangoztatnunk kell, hogy vannak még más bajok is, melyek az igazi protestáns nevelést gátolják. Sorvasztó anyagi gondok súlya alatt roskadozó egyházunk, mivel az egyházi önmegadóztatást általában zügolódással fogadják a hívek, kénytelen az állam barátságos segítőkezét igénybe venni. De ennek fejében terjed az államnak a protestáns iskolaügyre való befolyása, bizonyos egyformásítás és bürokratizmus kap lábra és a miniszteri szabályrendeletekhez és utasításokhoz alkalmazkodik az iskolai munka, a mi aztán az iskolafajok és azokban működő tanerők egyéni sajátosságait szinte megbénítja. Nem vádképpen hangoztatjuk ezt, sőt szívesen elismerjük, hogy az állami befolyás rendkívül áldásos volt egyházunk tanintézeteire, és hogy az állami főfelügyelet feltétlenül szükséges, csak bizonyos szomorú érzéssel konstatáljuk, hogy egyházunk szűkös anyagi viszonyai folytán a szó szoros értelmében vett protestáns autonómia „csak névben él, de többé nincs jelen". De még ennél is lesújtóbb körülmény, hogy úgy látszik, mintha az erős protestáns szellem, mely őseink iskoláit jellemezte, kiveszőben volna, mintha a protestáns öntudat hatóereje a protestáns tanári közszellem, a közös világnézeten alapuló egyetértő működés, az eszményekért való önzetlen heviilés meggyengült volna, sőt, ha következtetést lehetne építeni a protestantizriius számarányának szinte ijesztő fogyására, úgy látszik, mintha a protestáns egyház nem volna többé életképes, hanem eljutott volna (legalább hazánkban) a végső felbomlás stádiumához Méltóztatik látni, hogy a felsorolt, többé-kevésbbé aggasztó jelek és jelenségek igazolják az előadásom elején koczkáztatott azon állításomat, hogy itt nem egyszerűen a protestáns nevelés mikéntjéről van szó, hanem a protestáns szellemű nevelés leijogosultságáról, Illetőleg szükségességéről. Ez a kérdések kérdése, mely kell, hogy minden hithű protestáns egyháztag szivéhez férkőzzék, és melyre gyenge erőmtől telhetőleg, az előre megszabott keretekhez mérten, válaszolni óhajtok. Nem kell e helyen tüzetesebben fejtegetnem, hogy milyen fontos missziót töltöttek be protestáns egyházunk iskolái a múltban, hogy mily óriási érdemeket szereztek a felvilágosodottság, értelmi haladás terjesztése, az általánosabb, vagyis a köznépet is felölelő iskoláztatás és nemzeti irányú és tartalmú művelődés fejlesztése körül; ezt elismerik elfogulatlan katholikus testvéreink is, így többek között Fináczy Ernő, hazai közoktatásügyünk egyik elsőrangú ismerője úgy nyilatkozik, hogy a prot. iskolák az igazi műveltség megmentőivé váltak a humanizmus szellemének ápolásával,