Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

I. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió előtt - 18. §. A temetés

ölelésében. Ez a magyar ős vallás természetes hatását mindenütt éreztette a keresztyénségben, de legjobban a temetési szertartásnál. Gellért püspök eltemetésénél is vele együtt tették sírba az ő kedves tárgyait : vezeklőostorát, derékövét és öltözetét. A temetési pompa kedvelése okozta azt, hogy már István király dekretumai között ennek megvonásával és így a tisztességes temetés elmaradásával kellett a népet gyónásra szorítani. „A ki megátalkodva — mi minden keresztyéntől távol legyén — a pap tanácsa szerint nem akarja bűneit meggyónni, az minden egyházi szolgálat és alamizsna nélkül temettessék el." Világosan mutatja e decretnm, hogy a tisztességes temetés elmaradása a legerősebb fenyegetések egyike volt, a minek elhárításáért még a bűnök megvallására is inkább készek voltak. Semmi sem mutatja jobban őseinknek a túlvilágba vetett hitét, mint az, hogy a tisztességes eltakarításért inkább felvették a megaláztatást ebben az életben. Törvényeink később is fenyegetésképpen említik a temetés megtagadását az exkommunikáltakkal és az eretnekekkel szemben. Magának a temetésnek végzéséről kevés utasítás van, csak az első kornak végső zsinatai emlékeznek róla. Ezek is azonban tisztán a latin szertartást írják elő. Bizonyos azonban, hogy a mint ma is van egy nemzeti nyelven tartott ima és óhajtás szerint még búcsúztató ének is : úgy már a magyar keresztyénség kezdetén is kellett nyelvünknek érvényesülni e szertartásban. Sehol sem kívánta meg jobban a magyar nép hagyomány nyelvünk használatát, mint épen a temetésnél. Nem pusztán a véletlen okozza azt, hogy a legelső nyelvemlékünk is temetési beszéd. Sőt inkább bizonyosra vehetjük, hogy ezen a téren a magyar nyelv a reformáczió előtti századokban folyton tért vesztett, a helyett, hogy a latint jobban kiszorította volna. Későbbi időben a kódexeink nem vettek fel halotti beszédeket, mert ezek a kódexíró szerzetesekre — mint nem használható szertartási elemek — fontosak nem voltak. Inkább a világi papságra tartoztak ; ezek pedig írással vajmi ritkán fog-