Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.
III FÜZET. AZ UJ KATOLIKUSOK HITFORMÁJA, VAGY A MAGYAR ÁTOKMINTA
IX tatnék, önmagok feláldozása által is közreműködjenek a kiszabadítás művében. Vörös és kékszinű kereszttel ellátott fehér talárjokban mentő lényeknek tűntek fel, s a reformáló előtt több száz keresztyén fogolyt mentettek meg. Még ekkor volt keresztyén érzet! De midőn a vakhit és sötét rajongás a pápai érdek védelmében a protestánsok ellen indított rémletes háborúkat szülte, a protestáns —- szerintük eretnek — foglyok sorsa iránt nem dobbant meg a római katholikus szív! Hallgattak a mathurinok. Sőt a szomorú 17. században, a mikor a jezsuiták tábora a római katholikus fejedelmeket a reformátió kiirtására fel fegyverezte, a «gályarabság» büntetését az erőszakkal elfogott protestáns lelkészekre és tanítókra alkalmazta; s Alsó-Ausztria büntető törvényébe bevitte a szomorú czikket «bilincsek közt közmunkára kényszeríteni» a politikai és vallási szabadság képviselőit. — Nem magyar, hanem osztrák büntetőtörvényt alkalmaztak az alkotmányától megfosztott magyar polgárokra ... s a pozsonyi vértörvényszék ily forrásból küldte gályarabságra vértanúinkat. Keresztyén keresztyént sanyargatott. Hol itt az Isten országának még csak árnyéka is?! Le van Írva a két első füzetben a kebelrázó történet. Ah! az olajfák hegye meg-megújúl az idők folyamán! A Kálvária számtalanszor ismétlődik; mert nemcsak a természeti világban, hanem a vallás-erkölcsi téren is elhomályosúl a nap — a szív, az ész, a hit napja, — s darabig a sötét fellegek vihar közt ontják pusztító árjaikat felhőszakadással, elsepervén útjokból mindent. Nagyon leverő, hogy az elvadúltság korában a hazai római katholikus fénylő papság kebelében az irgalom csöpp- jei is kiszáradtak s Lipót király birodalmában a magas polczokon ülőkben is mozdúlatlanná fagyott az emberi érzet. De hála Istennek! a keresztyéni lelkűlet csak bizonyos
