Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.

I FÜZET A POZSONYI VÉRTÖRVÉNYSZÉK ÁLDOZATAI 1674-ben.

XI

toroknak a sorsa, kiket evangyéliomi hitökért gályákra hurczoltak: ép olyan felemelő és vigasztaló annak a férfiúnak megjelenése, a ki még huszonhatójukat megszabadíthatta a rabszolgaságból, és igy, mig gyermekeink egyháztörténetünk egyik lapján a gyászos eseményt olvassák, a másikon annál tündöklőbben ragyog előttök e nagy szabaditónak a neve“...

„De Ruyter, mint nemzeti hős, az ő népéé, de mint keresztyén a mienk is, mint a kik előtt a maga keresztyéni szeretetéről tettekben tett tanúbizonyságot“ ..

„Szivünket mi is a Mindenhatóhoz emeljük és hálát adunk Neki, a ki De Ruytert adá népének áldásúl és az egész keresztyénségnek példányképül“ ...

Jelleméből csak a következő vonásokat emelem ki e nagy „példányképnek“.

Szerény, egyszerű, áldozatkész és kegyes volt.

Szerénységét mi sem bizonyítja jobban, mint az az óvatosság, melylyel ügyelt, hogy sem életében, sem a történelem útján az ő holta után, érdemeket neki senki ne tulajdonítson. Mikor egyik veje, Somer lelkész valami figyelemre méltó dolog elbeszélését hallotta egy alkalommal tőle s tudakozódott, hogy hol s mikor — melyik évben és napon — történt az, elkomorodott arczczal rögtön elhallgatott és nem szólt többet, hogy veje meg ne jegyezze s idővel Írásba ne foglalja : mert úgy gondolta, hogy az ő cselekedetei nem a történelembe valók.

Hir dicsőség előtte csak olyan, mint tengernagyi hajójának érczorra által felvert, de nyomban elsimuló hullámhab. A kitüntetéseket kerülte, de ki nem kerülhette. Császárok és királyok elhaimozták elismerésük külső jeleivel. Az egyszerű munkás gyermekét nemesi rangra emelték, — a herczegségig! Ő azonban még azt sem nézte örömmel, hogy tiszti rangjában emelkednie kellett, s csak rábeszélésekre vállalta el e kitüntetéseket és csak hazája érdekében. Békés időben, szabad percze-