Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.

2. Emlékbeszéd, melyet a dunántúli evang. egyházkerület által Győrött 1881. évi augusztus hó 24-én, rendes évi közgyűlése alkalmával, Haubner Máté superintendeus emlékezetére rendezett gyászünnepélyen tartott Poszvék Sándor lelkész, a soproni theologiai tanintézet tanára

által és álnokul való elhitetésére megrögzött csalárd- sá gok által“ (13—14 v.). Bizony, keresztyén testvéreim, nincs nyomorultabb ember e világon, mint az, kinek szava mindig csak mások nézeteinek, az uralkodó, folyton változó koreszméknek, a hullámzó korszellemnek gyenge viszhangja; kinek benső élete hasonlit a hajóhoz, mely a hatalmas elemnek tehetetlen játékszere gyanánt, majd büszkén ringatózik a hullámok ölében, majd ellenállás nélkül az örvénybe engedi magát sodorni. Férfiatlan jellem, éretlen szellemnek, az erkölcsi kiskorúságnak szánalmat ébresztő nyilatkozata az.

De valóságos gúny tárgyává alacsonyitja le magát az a lelkész, kinek szava s tette, hivatása s élete oly kiengesztelhetlen ellentétben állanak egymáshoz, hogy amit az egyik ép it, azt a másik rontja; amit az egyik állit, azt a másik megczáfolja. Oszszhangzatosságban rejlik az ének bűbájos hatásának titka. Oszszhangzatosság a boldogul- hatásnak egyedüli feltétele. Mi a lelkész szava, ha az élettel öszsz- hanzatban nincs? Z engő ér ez s pengő czimbalom;“ egyes, meglehet fülcsiklandozó hangoknak érthetetlen beszéde (1 Korinth. 13, 1.)!

Jellem, szilárd elveken nyugvó, isteni félelemtől magasb avatást nyert, törhetlen jellem; jellem, mely, ha minden ingadozik is körülötte, mozdithatlanul áll, mint a tengerből kiemelkedő kőszirt, melyet a felkorbácsolt hullámok ostroma halomra dönteni nem bir; jellem, mely, ha a dicsőség magaslatára emelkedik, szédülés nélkül le tud tekinteni a lábai alatt tátongó mélységbe, — ilyjellem az örökigazságok hirdetőjének legszebb dísze, mert életének egyedüli szilárd támasza.

Ily jellem volt az, kinek nemes életképe most lelki szemeink előtt lebeg. Ott áll ő mint vádlott, oly bírák kezeibe van letéve sorsa, jövője, élete-halála, kik bűnnek bélyegzik az erényt, merényletnek a hazaszeretetei, ha az a honpolgár kebeléből fakadva lelkesült szóban, kegyeletes tettben nyer kifejezést! Egy et len egyszavába kerül s megnyílik előtte a börtön ajtaja, viszszatérhet forrón szeretett kedves övéi, gyülekezete körébe, sőt tán a főpásztori széket is elfoglalhatja ismét! De ezt az egy szót ő ki nem mondja; a mit Haubner meggyőződésből, kötelessége tudatában, hazája iránti forró szerétből tett, irt, hirdetett, arról bátor szívvel tesz bizonyságot ellenségei előtt is. Az igazságot ő el nem árulja, s ha az egész világ helyeselné is, mert önmagát árulná el, — drágább volt az előtte egyéni szabadságé