Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.

1. Gyászbeszéd, melyet Haubner Máté, dunántúli evang. nyugalm. superintendeus hamvai felett, a soproni evang. templomban 1880. évi szeptember hó 14-én tartott Karsay Sándor, a dunántúli egyházkerület superintendense

szál, kihalt két szende nőtag, viruló korukban, kik nemcsak arra látszottak hivatva lenni, hogy nemük szerint a családi kertet ékesitsék, a szüléket örömökben boldogítsák; hanem, hogy a hármas testvéri kört a tiszta szeretet kötelékei által szorosabbá fűzzék, egymásért éljenek. Elhaltak ezek egymás után, mintha a halálban sem maradhattak volna távol egymástól. Eljött utóbb egy másik borús felleg, mely a ritka jóságú, kegyes és sokat szenvedett édesanyára is reá boritá a halál sötét árnyékát. —

De mint egykor a derűs, úgy később a borús napokban, a csa- lánd öszszetartó kapcsa, éltető szelleme volt maga a családfő. Rajta, az erős törzsön csüggtek az ágak, az ő szelleme maradt köztük azon borús napokban is, midőn az önkény és hatalom kiszakitá az atyát övéinek köréből. Csoda-e, ha a hű lány, ki megérte atyjának szenvedését, börtönének osztályosa kívánt lenni? s midőn ezt nem teheté, onnét, börtönének sötét falai közül küldötte el övéihez a szenvedő atya, világosságának éltető, bátorító és vigasztaló sugárait apostoli szellemű leveleiben, melyekben őket az Istenben való erős bizalomra s az egymáshoz való szeretetre serkentette. Hathatós vigasztalása is volt az elhagyatott ároni családnak az az erős törhetlen lelkűiét és az a csendes megnyugvás, melylyel szeretetének tárgya, a fő, szenvedéseit a távolban hordozá. Két évtizedig élvezte viszszanyert szabadságát s ez alatt 14 évig önkéntes nyugalmának idejét, de bár egyetlen forrón szeretett fiának körében, annak páratlan gyengédségü gondozása alatt boldognak vallotta magát; mégsem tilthatá meg vallásos leikétől vágyakozását elköltözött övéihez, hogy azok még szebb boldogságának lenne elválhatatlan osztályosa. —• Most már együtt vannak a kegyes lelkek, bizonyságául ama kijelentett igazságnak, hogy a kik egymást itt szeretik, ahalálban sem választatnak el. —

Végre fénylett dicsőült halottunk az egyházi és polgári társadalomban.

Egyház és haza, két külön czélt tűznek ugyan magok elé; az első, hogy lelki üdvre, égi boldogságra segélje híveit; a másik, hogy a földi jólétet szerezze s őrizze meg polgárai számára: mégis ki ne látná be, hogy közös kötelmeink vannak irányukban, melyek csak is ott jöhetnek, a békességben együtt élő felek közt ellenkezésbe, hol ferdén felfogott érdekek és tévelygő nézetek dobják közibök a viszálynak iiszkét. —