Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.
1. Gyászbeszéd, melyet Haubner Máté, dunántúli evang. nyugalm. superintendeus hamvai felett, a soproni evang. templomban 1880. évi szeptember hó 14-én tartott Karsay Sándor, a dunántúli egyházkerület superintendense
IO félelemnek tüze. — A szenvedések meglankasztották a testet, a lábak reszkettek; de épségben maradt a szellemnek élénksége a nagy életkor mellett is, hasonlítván az örök zöldhez, mely a hófátyol alatt sem veszti el üde szinét. Hitvilágának ezen fénye és ereje tükrözte magát viszsza végső óráiban, halálos küzdelmei között is. — És midőn ezen oly sokáig és szépen fénylett életszövétnek elvégre is kialudt, ne alkalmazzuk-e reá az Írásnak ama szavait: A k i i g a z á n fénylett, mindig megmarad. Mert a bölcsek fénylenek, mint az égnek fényessége és a kik sokakat igazságra vezérelnek, mint a csillagok mindörökké. Dicsőült halottunk világossága szelíden fénylett továbbá családjában. A családi életben buzog fel az életörömök legtisztább forrása. Ez adja viszsza az egykor elvesztett paradicsomi boldogságot. Egy egész kis országa ez az ártatlan élvezeteknek, a megelégedésnek, de egyúttal a legszebb erényeknek. — De nem a puszta viszony eszközli mindezt, hanem és mindinkább azon rokon érzelmek, melyek a család tagjait eltöltik, azon erkölcsi nemes tulajdonok, melyek azokat egymáshoz szorosabban fűzik; az a benső szeretet, mely az egymás becsülésén, tiszteletén alapszik s mely csak a kölcsönös boldogitásban keresi és találja fel legszebb örömét; mindenek felett azon vallásos lelkűiéiben, mely az egész családnak éltető eleme. Egy ily boldog család körében fénylett szelíden, jótékonyan, dicsőült halottunk világossága. Páratlan volt az a gyengéd figyelem, szeretet, mely ezen tisztes ároni családot és annak tagjait jellemzé s egymes iránt eltölté úgy, hogy a ki közelebbről ismerte, tagjainak egymáshoz való ragaszkodását, előzékeny szeretetét látta, csak megtestesült kifejezését látta abban azon erkölcsi igazságnak, hogy az ember boldogítva lehet igazán boldog. — És ki láthatta volna ezt a boldogságot is a nélkül, hogy bensőleg indíttatva ne érezte volna magát a mennyei Atya dicsőítésére, ki maga a szeretet és szeretetének legszebb áldásaival azokat árasztja el, akik viszont szeritik egymást. Ámde nem lehetett ezen boldog családi kör is ment az élettől elválhatatlan bajoktól. Annak egét is ottan ottan borús fellegek vonták be. A világosság szelíd fénye mellé, hogy az életképet kiegészítsék és annál hűbbé tegyék, eljöttek az árnyékok, az életbajok, de csak azért, hogy ezek amazt annál tisztább fényben ragyogtassák. — A család paradicsomi kertjében elhervadt egymás után két liliom-
