Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.
1. Gyászbeszéd, melyet Haubner Máté, dunántúli evang. nyugalm. superintendeus hamvai felett, a soproni evang. templomban 1880. évi szeptember hó 14-én tartott Karsay Sándor, a dunántúli egyházkerület superintendense
9 menynyei Atyának buzgó dicséretére ne lelkesült volna, anynyival is inkább, mert fénylő világosságának minden sugarait, az egyedüli legtisztább forrásból, Krisztusnak, a megfeszitettnek evangyeliomából meritette. Ez volt az alap, ez a szegletkő, melyre ő épített, nem fát, szénát, pozdorját, mint tűz által könynyen megéghető anyagokat: hanem aranyat, ezüstöt, drágaköveket, mint amelyek a tüzpróbát kiállják s amelyekből emelt lelki épület megmarad. Az evangyeliom volt az az isteni láng, melynél lelkének szövétnekét meggyujtotta, valahányszor az Ur nyája előtt szószékre lépett, honnét egyedül csak Krisztust prédikálta. Mert ez volt elve: Jézusig elvezethetjük az embereket, el is kell vezetnünk, mert ez hivatásunk! túl rajta nem mehet senki, nem még a legbölcsebb ember sem, miután nincs hit, nem volt és nem is leszen, mert nem lehet, mely a léleknek több világosságot, a szívnek nagyobb tisztaságot, az életnek szebb öszsz- hangzatot, a jóra nemesebb ösztönt, a kísérteiben erősebb fegyvert, a szenvedésekben nagyobb bátorságot és a halálban biztosabb reményt adhatna, mint az a vallomás, én hiszek a Jézus Krisztusban. Es ezen hit képezte elejét és velejét mindenkori beszédeinek s ezen hitnek kifolyása volt az ő erkölcsi feddhetetlen élete. Azért is voltak beszédei oly hitélesztők, meggyőzők, épületesek, lelkesítők és azoknak, akik őt hallhaták, emlékezetében megmaradók; ezért volt az ő egyénisége oly tiszteletre gerjesztő, erkölcsi élete követésre buzdító. Életének ama válságos napjaiban is, midőn főpásztori hivatalában hűségéért Pál apostol szerint látta, hogy reá fogság és nyomorúság következik: akkor sem rendült meg ezen hitében, hanem ugyanazon apostolnak ama vallástételével indult el martyri útjára és lépte át börtönének küszöbét: semmivel nem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat és a szolgálatot, melyet vettem az ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangyeliomáról. Ott börtönének sötét falai közt is fénylett és hatott hitének világossága, elannyira, hogy fogolytársai látva azt és látva azzal egybehangzó magatartását önként Isten dicsőítésére s iránta, a szenvedő iránt vallásos tiszteletre buzdultak. Sőt midőn később szabadságát viszszanyerve rövid hivataloskodása után önként nyugalomba vonult; midőn bágyadtság szállta meg a megtört testet, szemeiben újabb újabb fényben gyuladozott fel hitvilága, lelkében pedig izzó parázskint szépen ragyogott mindvégig az isteni
