Fabó András szerk.: Rajzok a magyar protestantismus történelméből. Pest 1868.

IV. Lorántfy Zsuzsanna. Schnell Károly

tása 'mellett, a milyeneket Lorántfy Zsuzsanna, századának éke, a jóltevő testesült őrangyal, életének utolsó szakaszában magának kitűzött, vélui lehetne, hogy az ő munkálkodása és nagy áldozatai, melyeket kora embereinek és a késő nemzedéknek hozott, nem csak elismerést nyertek, hanem talán haladattal is jutalmaztattak meg? Korántsem! Az élet zavartalan öröme, mely egy halandónak sem jutott osztályrészül, ő neki sem adatott. Keserves eset vala, férjétől és későbben fijától Zsigmondtól való elválása; de ezen fájdalmat részint az által tudá enyhítni, hogy szellemi gyermekét, az iskolát, ugyanazon szeretettel és gonddal ápolni igyekezett, valamint azelőtt férje tette. Hogy ezt kívülről és belülről emelje, szükségesnek tartá, kikérvén tanácsát az intézetet szintén szívén viselő legközelebbi környezetének, az iskolának új törvényeket adni. Már 1621-ben I. Rákóczy új törvényeket és új tantervet szándékozott behozni; tervezete azonban, bármi nemes és üdvös lehetett, meghiúsult, mert az ifjúság ragaszkodván a régi megszokotthoz, ellenszegült. A nyughatatlanságok 1648-ban megújultak. A nemes lelkű nő úgy vélvén annak legjobban elejét vehetni, ha ezen nyomós ügyben ahoz értő férfit választ környezetéből: udvari papját, Medgyesy Pált, bízta meg, hogy törvényeket alkosson, melyek által az iskolának békéje jövendőre biztositassék. Ezen törvények kihirdettettek; de oly következménynyel, milyet a kegyes fejedelemasszony, csak az intézet boldogságát tartván szem előtt, nem várt: csipős észrevételek és keserű gúny követték az ifjúság részéről azoknak kihirdetését. Az ügy zsinat elibe terjesztetett, hogy a felbomlott béke ismét helyre állítassák; de reménylett süker nélkül, a felbőszült kedélyek nem csillapultak le, végtére oda jutott a dolog, hogy az összes ifjúság az iskolát és a várost elhagyá és kiköltözött; de csak rövid időre, harmadnapra ismét visszatért. A legtisztább igyekezettől lelkesített fejedelemasszonyt ezen kedvetlen esemény mélyen megszomorította; Ő még azon évben, 1660-ban meghalt. Ki határozhatja meg, váljon ezen borús jelenet nem siettette-e halálát? Annál alaposabb okunk van ezt hinni, mivel az akkor hivataloskodó esperes, főiskolai és egyházi gondnok, Tarczali Pál, erről irtában nyilatkozott és többek közt ezt mondja, hogy Z ákány András halálának okát egyedül a deákoknak tulajdonítja, kik fellázadás és daczoskodás által utolsó napjait annyira megkeserítek. És ezen állítás nem vala alaptalan, mert Tarczaliemigy ír: „engemet,