Kiss Jenő: A főiskolai reform (Sopron, 1918)

34 tanár önálló részletkutatásán, valamely probléma megfejtésén, genetikus feltüntetésén van a hangsúly s amelyek által a tudományos munka megragadó szépségére, a hasonló irányban való búvárkodásra, de egyúttal a végtelen igazság iránt való szerénységre is nevel. És háttérbe szorul az előadásnak az a formája, mely tágabb körű, egy-egy tudomány egészére vonatkozik s amelynek tanító, oktató, ismeret gyarapító jellege is van s amelyben az egyéniség s egyéni tudományos felfogás szintén elég kifejezést talál, s amely a hallgatókkal nemcsak encyclopaedikus, hanem rendszeres szempontból is megismerteti a tárgyat. Bármely szakon kezdetben a tudomány áttekinthetetlen ; még az egyes disciplinák is. Irányító, orientáló s rendszeres előadásokra van szükség, hogy a hallgató különbséget tudjon tenni lényeges és lényegtelen alkotórészek közt s így önálló ítélethez jusson. Az ilyen előadások kiküszöbölése s még az előadásnál is a szemináriumi jellegű munka folytatása szintén eltávolodás volna az egyetem ideális feladatától s közeledés a tudományos akadémiák felé. A jó szisztematikus előádás — mely nem nyomtatásba adható szakkönyv jellegű — ez esetben a jó szakkönyvvel soha sem versenyezhet — továbbra is nélkülözhetetlen, sőt központi fontosságú lesz az egyetem munkájánál. (Paulsen i. m. 250. o.). Paulsen foglalja össze jól az egyetemi szisztematikus előadás előnyeit a szakkönyvvel szemben. (242—9. o.) Felkelti az érdeklődést; fontosabb tényekre jobban ráutalhat mint a tankönyv, amely az egyöntetűség kedvéért arányosabb beosztást alkalmaz. Az előadás a tudományt személyi alakban állítja a hallgató elé; egy élő, általa becsült tanárnak vallomásaként, ami a hit felkeltése szempontjából megbecsülhetetlen. A kézikönyv holt dolog. Az előadás óráról-órára halad tovább, időt ád az ismételt megemésztésre; fejlődő, szemben a kész tankönnyvvel; pedig a levést sokkal inkább